#USNK #Nimród #Kundi #Brassai

Nem szokásom más dolgokról írni ezen a blogon, mint a családom s a saját magam dolgairól. Az iskolás ügyeimet pedig kimondottan kerülöm ezen a felületen, de most... most muszáj.

Jutkám műve. Minden betűben külön írja, ohgy USNK, aztán vannak benne mikrofonok, szívek, csillagok, kacskaringók, s minden szükséges "kellék".

A USNK mindent felszántó sikere kapcsán most mégis.

"A gazdagoknak én
Csak senki fia voltam
Most meg mindegyik írogat
Hogy hova jutottam"

Azt mondta a két srácról ByeAlex, hogy náluk alázatosabb gyerekekkel nem igazán találkozott eddig. Na kérem, ha valamiben, akkor ebben nagyon igaza volt.

Kundiról: Van róla egy fotóm. Kolozsvár, Sétatér. Kb 7 vagy 8dik osztályos Kundi rajta, kézen fogja két oldalt a húgát és a fiamat, akik kb másfél-két évesek, és totyognak. A bokrok felé totyognak, mert arra szaladt el egy aranyos kis cica, és a kicsik utána akartak menni megnézni. (A cica nincsen a képen, az már árkon-bokron túl lehet.) Olyan kedves Kundi a két kicsihez, hogy kamasz fiúktól csak egészen ritkán lát ilyent az ember. Jó érzés nagyon. 💓
Ezt a képet a fejemben tárolom, a formátuma és mérete most mellékes, de ezek a videók róluk most készítettek egy shortcutot neki, egészen könnyen elérhető.

Nimródról: Őt akkor ismertem meg, amikor 100 év gyes után visszamentem tanítani a Brassaiba. Ő volt az egyik olyan diákunk, akiről többször esik szó a tanáriban szünetben, meg a tanári gyűléseken mint az átlagban egy diákról. Megtudtam, hogy ő idősebb az osztálytársainál egy évvel... Megtudtam, hogy egy másik iskolában kezdte, utólag jött át hozzánk... Nimród sokszor és sokat hiányzott, rémesen unta az iskolábajárást. Arra nem volt nehéz rájönnöm, hogy Nimród egy intelligens fiú, ráadásul roppant érzékeny is. Az is feltűnt, hogy nagyon szívesen vesz részt mindenféle tanórán kívüli tevékenységben. Az a diák volt, aki kihívás elé állítja a tanárt.

Mert a tanári munka legnagyobb kihívása nem az, hogy fogom a tölcsért és beletöltök amit csak lehet!

Félreértés ne essen: szeretem a gondolkodni szerető diákokat. Szeretnék belőlük minél többet! Akiket érdekel is az, amit meg kell nekik tanítanom. De velük sokkal könnyebb a tanár dolga.
Már eleve nagy jeggyel érkeznek a IX.-dik osztályba. Ott veszem a programot, megnézem, hogy melyik nap mit kell tanítani, Neki ragyog a szeme, alig várja, hogy mi lesz az ujdonság. Aztán elmegy versenyre, ott szépen szerepel, nő a májam, nő a portofólióm. Ránézésre megold minden feladatot, az érettségijegye is szép magas.
Kellemes így tanárnak lenni, fontosnak, jófejnek érezhetjük magunkat, az iskolának is hozzuk a jó pontokat. Ennek ellenére én
NEM HISZEK az utolsó bejutási médiában,
NEM HISZEK a rangos versenyeken szerzett díjak számában és
NEM HISZEK a sikeresen érettségizők arányában.
(Ha nagyon gonosz akarnék lenni, akkor azt mondanám: menj el 20 éves érettségitalálkozókra és nézd meg hogy élnek, mivel foglalkoznak a jótanulók.)

Ismétlem: nagy szüksége van a világnak a koponyákra. Akik gondolkodnak, akik képleteken elmélkednek, akik éjjelüket és nappalukat a tudománynak szentelik. Szükség van orvosokra, jogászokra, informatikusokra és kommunikációs szakemberekre, fordítókra, akik anyanyelvemre fodítják a világ dolgait, és sorolhatnám. Szóval nehogy kiforgassátok a szavaimat, semmi gondom a jótanuló gyerekekkel, sőt. Tanárként szeretnék minél több olyan diákot, aki

• azért jár iskolába, mert kíváncsi arra, amit tanítani akarok neki,
• nem csak a gyerekkel nincsen semmilyen baj, de ha valamire szükség van az iskolában, akkor a szülők is szívesen segítenek akár anyagilag, akár közmunkáról van szó.
• akinek ha lelki problémája adódik azt nem hozza be, hanem otthon megoldják
• akire a szülei annyira odafigyelnek, hogy a suliban tényleg csak a tanulás a lényeg
• akire nem kell gondunk legyen, hogy hol van és mit csinál déltől másnap reggelig,
• akinek mindig van házifeladata, füzete, írószere, stb

Nem akarok én blamálni senkit. De senkit!! Csak a rendszert, az iskolák értékelésének rendszerét.

És térjünk vissza Nimródra: Nimród sokat hiányzott a tanórákról, de ennek ellenére része volt az osztálya és iskolája közösségének, akik befogadták, sőt SZERETIK. Mi sem bizonyítja ezt jobban az, hogy valamelyik XFaktoron ott voltak mellette. Láttam a FB-on. Nicsak:

Része volt a Brassainak, ahonnan ezerszer kirúghattuk volna, de nem ezt tettük, hanem megfogtuk szépen a kezét és igyekeztünk átsegíteni a nehézségein. Sajnos nem aszerint mérik az iskolákat, hogy hány kezet fognak meg és vezetnek át nagyon komoly nehézségeket.

És itt lehet sokat filozófiázni, mert persze nem mindki engedi, hogy megfogják a kezét. Van, amikor minden igyekezet ellenére nem sikerül a nehézégek átgázolása. Van amikor túl mély a szakadék, van amikor csúszós az út, van... sokminden van. De megpróbálni nemhogy ajánlott, de kötelező! Még pontosabban: meg nem próbálni bűn!

Itt áll most Nimród az X Faktor győzteseként, és én végtelenül büszke vagyok rá! Hiszem azt, hogy a Brassainak is van egy hangyányi köze ehhez a történethez. És igen, büszke vagyok arra, hogy a Brassai egy ilyen iskola! Büszke vagyok a történetben érintett kollégákra!

És aki azt hiszi, hogy képmutatás utólag ezt mondani, annak ajánlom figyelmébe ezt a videót, amit a XII.-es fiúk készítettek iskolájuk védelmében, amikor számonkérték a számokat. Azt mondja ebben a videóban éppen Nimród, hogy "...ez az iskola befogad! Talán az egyedüli, amely elfogad olyannak, amilyen vagy. Arra is megtanít, hogy elfogadd magad és megbecsülj másokat."

A videó története az, hogy amikor az iskola a sokadik seggberúgást kapta, akkor a diákok fogták magukat és elmondták egy videóban a mondanivalójukat. Fontos, hogy itt nem a tanárok védik az állásaikat, hanem a diákok fogalmazták meg az érzéseiket.

Ez a történet azt erősítette meg bennem, hogy továbbra SE higgyek az utolsó bejutási médiában, az olimpiászdiplomák számában és a sikeresen érettségizők arányában, de továbbra is higgyek a szeretet erejében, hogy higgyem azt, hogy megéri bizalmat szavazni az útját vesztettnek, sőt megállni mellette és segíteni neki nyomra lelni.

Büszke vagyok Rád, Nimród! Annak ellenére, hogy széééééétcsaptad magadat párszor, örülök, hogy összeszedted magad és sikerült! Kérlek a józan eszedet használd továbbra is, lehet, hogy több szükséged lesz rá ezután, mint eddig valaha!

És ha erre jársz a télen, elkérjük a kisbuszt s kimegyünk a Felekre sízni ;)

 Ha kiesik a fülcsid, nyugi, megkeressük! ;)

S ha még kosarazunk, akkor remélem nem ütközünk úgy össze, mint a multkor :)

💓💓💓💓💓💓💓💓💓💓💓💓💓💓

A szeleburdi család

UPDATE: A poszt megjelenésétől számított 26dik órában jelentkezett az illető, akinél két ugyanilyenjobbos kori van!! De ne kérdezzetek semmit, mert természetesen titok! ;)

Ez itt az eredeti poszt:

Szép lassan egyre jobban hasonlítunk a Bálint Ágnes szeleburdi családjához. Ez néha vicces, de van amikor kellemetlen, vagy egyenesen ciki.

Hogy csak egy apróságot meséljek el: a Tanító Bácsi múlt szerdán elvitte az előkészítősöket korcsolyázni a főtéri korcsolyapályára. Én nem voltam itthon kedden este, ezért aztán hátrahagytam TibiApának és a gyermekeknek, hogy hozzák fel a pincéből azt a nagy raffiaizét, amiben van egy csomó korcsolya, s válogassanak belőle. Van ott fehér bőr balettkori, öntött lidlben vett akármilyen kori... de az évek során annyit vettem/turkáltam/angyalhozott/stb, hogy a Zsuzsi lábára tuttira jó lesz valamelyik... Válogassák ki, készítsék elő, Zsuzsi holap aztán kell vigye magával, mert délben mennek a Tanító Bácsival a főtérre.

Mire hazaértem a szülői értekezletről, a gyerekek már ágyban voltak, Apa olvasta a mesét, és igen, a fekete-zöld korcsolya, a lidles, ami állítható, be volt állítva 31-esre mindkettő és az előszobában egy tarisznyában várta a másnap reggelt.

Aztán másnap fél3ra mentem a léánykáért. Nagy elfáradva lejön a jégről, s tartja a lábát, hogy én húzzam le a korcsolyát. Húzom le az egyik lábáról...
-Hát Zsuzsi... valami nem jól van... te fordítva húztad fel!?!?!
-Hát én észrevettem, hogy valami nem kényelmes, de nem tudtam, hogy mi?
Közben húzzuk le a másikat... valami ngayon furcsa... Nézem jobban, hát a léánykának két darab balos korcsolyája van... Erőst csodálkozok...nézek szét, látom, hogy egyik fiúcskának pont olyanja van, gondoltam, tuttira összecserélték. Nézem jobban, de neeem... a fiúcska rendben van, neki rendesen pár a kori a lábán.

Hazajövünk, érdeklődök Apánál, hogy felpróbálták, hogy nem vették észre? Jaaaa.... hát csak egyiket próbálta fel. Kiderült, hogy mindkét lányka felhízott 1-1 korit, mindketten a bal lábuklra húzták, de ez nem tűnt fel sem Apának, sem a gyermekeknek.

Aztán Jutkám megszólal nagy szelíden: ő emlékszik, hogy már a tavaly eltűnt. Egyszer utolsónak indultunk haza, amikor a TanítóBácsi a negyedikeseket vitte korizni s néhány kistesó is velük ment. S amikor indultunk haza, utolsónak, kiderült, hogy 2 balos kori maradt nekünk. És Anya, te azt mondtad, hogy fel fogod hívni a nemtomkit, de aztán nem tudom, hogy felhívtad-e?

Na, így esett, hogy Zsuzsi két balos korival kerülgette Mátyás királyt, s érezte, hogy valami nem kényelmes, de nem tudta, hogy mi...

Gyuszi, a túlélő

Akinek nem volt addig háziállata, majd lesz akkor, amikor a gyermekek könyörögnek érte. Így történt ez velem is, a gyermekek kívánságára vettünk egy hullámos papagájt s elneveztük Tominak. Tomit nagyon szerettük, kicsit szelidült is már, amikor vettünk neki egy társat, hogy ne legyen egyedül. Akkor nem szelidült tovább, hanem csak a társával foglalkozott. A társ neve lett Gyuszi és élték ketten papagáj életüket vidáman.

Nyári vakációkban hazavittük őket Sárosra, itt pedig minden nap kiakasztottuk a kalitkájukat a szilvafára. Jól érezték magukat egész nyáron, amíg egyszer nyitva nem felejtődött a kalitka ajtója és Tomi kirepült. Szegény nem tudott vagy nem akart visszajönni. A gyermekek gyászolták, mi pedig vigasztaltuk őket, hogy olyan jó zöld színű, biztosan jól el tud bújni a levelek között és nem találják meg a ragadozók. S hogy ő választotta magának a szabad életet.

Majd ősszel vettünk egy másik papagájt, hadd legyen Gyuszinak társa. Így került hozzánk Floppy. Valahogy hozzá sem volt szerencsénk, ő betegecske volt és egy évet sem élt nálunk, szegény megdöglött. Eltemettük a kertben, a gyermekek sírtak, imádkoztunk is érte.

Így maradt Gyuszi, a túlélő papagáj, egyedül.

Ezen a nyáron is elhoztuk Sárosra és minden nap kitettük a szilvafára. A macskakölykeket néha "levertük" a fáról, valahogy meg kellett tanulják, hogy Gyuszi nem levadásznivaló madár. Most már nem igazán osonnak feléje.

Történt a Kolozsvári Magyar Napokkor, hogy én a gyermekeimmel hazamentem néhány napra bulizni, Gyuszi pedig ittmaradt a nagyszülőknél. Egyik nap pedig jöttek Molnosék járdát rakni; Radu, a szomszéd, kertet kaszálni; két másik napszámos árkot ásni a vízvezetéknek... Amikor Gyuszinak enni adtak, akkor is pont jött valaki, és... ÉS... a kalitka ajtója nyitva maradt, és Gyuszi is kirepült. Átrepült a diófára. A húgom, az apám megpróbáltak valamit csinálni, a kalitkát felnyújtani, de túl magasan volt... Egy ideig hallották még a hangját a diófán, aztán nem. Gyusziról szép lassan lemondtunk, Szegény elrepült ő is. :(

A gyermekeimnek is elmondtam, volt is dráma. Így jártunk, nincsen szerencsénk a papagájokhoz. :(

Csütörtök délelőtt repült el Gyuszi.

Két nap múlva, szombaton nagy családi összejövetel volt nálunk. Meghívtuk Tibi családját. Itt volt az öccse, Szili, családostól, Anyós és a sógornőm húga is, férjestől-pocakostól. Az esti szürkületben Iza s Imola összenéznek, hogy papagáj van a szmoszédban? Vagy hogy lehet, hogy ők papagáj hangot hallottak? Mondom, hogy háááát... csütörtök reggel kirepült Gyuszi. A lányok azt mondják, hogy talán a környéken lehet. De hiába nézelődtünk, szürkült már az este, nem láttunk semmi Gyusziféle madarat.

Hát ha nincsen, nincsen... ez van.

Vasárnap reggel arra megyek ki, hogy Iza s Csapja mutatják, hogy itt van Gyuszi az eperfán. Futok vissza a szemüvegemért... JÉÉÉ !!! ITT VAN GYUSZI !!!
Utólag megtudom, hogy Iza kiült kávézni a ház elé, ő hallotta először. Aztán Csapjéval észrevették, hogy a háztető legtetején van a kupás cserepeken, onnan szállt vissza az eperfára.

És akkor megkezdődött a papagájfogás! Csapja előhúzott egy 4 méteres lécet. A végére szeget vert gyorsan. Hozta a kalitkát kajával, mert normális, hogy éhes lehet.
A lécen felnyújtottam a kalitkát, de minél óvatosabban, nehogy megijedjen s elreppenjen. Tőle egy méterre tartottam, s úgy jövögettem közelebb és közelebb. Észrevette és elkezdte tekergetni a nyakát. Aztán amikor elég közel volt a kalitkája, akkor átröppent rá. Aztán addig mászkált rajta, amíg beröppent és elkezdett kajálni.

Akkor leengedtem a lécet, Iza becsukta a kalitkát. De erre már felnőtt-gyerek, mindenki az ablakoknál tolongott, lélegzetvisszafolytva drukkoltak a Gyuszifogáshoz. Lett is nagy üdvrivallgás!

A nagy boldogság azonban nem tartott sokáig, mert Gyuszi jóllakott, majd gubbasztani kezdett. Féllábon, felborzoltan, fejét a szárnyába dugva. Na... gondoltuk ez megfázott/elfáradt/kitudjamitevettmeg vagy mi, ez nem éri meg a holnapi napot.
Aztán eszembe jutott, hogy ismerek állatorvost, felhívtam. Elmondta, hogyan készítsek egy szem ember-antibiotikumból Gyuszinak való gyógyszert.

Summa summárum, jelentem kéremszépen Gyuszi, a túlélő, jól van!

Eresz alatt fecskefészek

A fecskefészek, amiről most szó van, nem is eresz alatt volt, hanem bent a pajtában, egy gerenda és a plafon között, Tóth Jóska bácsiéknál, az ők tehenük és lovuk lakott abban a pajtában.

A kép csupán illusztráció...

 Náluk játszodtunk az udvaron a húgommal, Jóska bácsi unokáival és más falubeli gyermekekkel.
A tehén ki volt hajtva a csordával, Jóska bácsi pedig befogta a lovat és elszekerezett valamerre. Üres a pajta, a lányok indítványozták, hogy menjünk be és nézzük meg a fecskefiókákat! Bevagánykodott hát a gyereksereg a pajtába, és tádáám: tényleg ott a fészek, benne 4 fecskefiú. Azt mondták a lányok, hogy a nagytatájuk néha kivesz egy fecskefiút, hogy megsímogassák. Kiderült, hogy egyedül én érem fel a fészket, ki is vettem egy fiókát, hogy hát akkor nosza, símogassuk! Közben megjött az anyjuk, nem mert bejönni, kétségbeesve csipogott a pajta ajtójából...
Keveset volt a kezemben a fecskefiú, mert persze mindent elkövetett, hogy kiszabaduljon a fogságomból. Ki is szabadult és elrepült... volna... de ott volt a macska, s abban a szempillantásban elkapta és elvitte...

Lett nagy sírás-rívás, jajjveszékelés... Ez több, mint 30 éve történt, és még nem múlt el a lelkiismeretfurdalásom... Szegény Jóska bácsit Isten nyugtassa, nem tudom, hogy valaha megtudta-e ezt a történetet...

Vannak dolgok, amibe utólag derül ki, hogy nem kellett volna beleszólni-belenyúlni... Vannak!
És van olyan is, amikor nem csak egy rongyos fecskeélet bánja a beleavatkozást...

Cím nélküli

Tibi tata a 60 éves szülinapi buliján, 2010-ben beszélt arról, hogy neki ez az utolsó nullában végződő éve, mert a 70 évet nem fogja megérni. Amikor elütni próbáltuk, hogy ugyan-ugyan, nem lehet azt előre tudni, akkor komollyá vált, elmondta, hogy neki olyan betegsége, sőt betegségei vannak, amivel nem lehet annyit élni.

Ekkor már 30 événél több ideje volt cukorbeteg (egyes típusú), és néhány éve már dialízisre járt, 3-szor hetente. Máskülönben ezt elképzelni is nehéz. Gyakorlatilag azt jelenti, hogy minden második napod arról szól, hogy fél napig készülsz rá, utána fél napig ott vagy a „gépen”, aztán hazajösz, és ki kell pihenned, mert a szervezetet megdolgozza egy ilyen szűrés.

Azon a születésnapi családi összejövetelen hallottam először beszélni Őt a halálról. Nagyon jól emlékszem, hogy azt is ecsetelte, hogy úgy képzeli, hogy amikor majd meghal, a temetése lesz, akkor nagyon rossz idő lesz. Talán november, hideg ősz, aprószemű eső, köd. Hagyatkozott is erről-arról, mindenféléről esett szó. Kért olyant, amit be tudtunk tartani, s olyant is, amit sajnos nem.

Akkor mondta először, s utána még néhányszor, de semmiképpen sem sokszor, hogy ő fiatal korában úgy gondolta, hogy 68 évet fog élni, mert amit ki lehet élni s meg lehet élni, addig neki az meglesz, s öreg lenni nem akar. Ugyanezt mesélte idén májusban, az unokája elsőáldozási ünnepélyekor, hogy fiatal korában azt képzelte, hogy 68 évet élni neki elég lesz, de most, hogy vészesen közeledik, úgy érzi, hogy túl keveset kívánt. És kacagta, viccet csinált belőle. Ekkortájt töltötte be a 67 évet, és már nagyon rosszul volt. Zalán sógor jóvoltából elsőáldozáskor egy szép családi kép is készült, ekkor Tibi tata már nagyon beteg volt, az egész család izgult (talán rajta kívül – de az is lehet, hogy ő jól palástolta), hogy fogja bírni az utat Szentgyörgytől Kolozsvárig s vissza.

Az utóbbi években a cukorbetegség és a dialízis mellé májelégtelenség is társult, már nem csak veseszűrésre, hanem „csapolásra” is járnia kellett időnként. A helyzet egyre rosszabb lett, Tibi tata nehezen mozgott, sokat feküdt, probléma lett a szemével, a lábaival, az ízületeivel, a végén a gerincével is... Novemberben került kórházba... Karácsony előtt hunyta le szemeit. Már mozogni nem tudott, egy idő után nyelni sem... akkor elaludt... kint pedig hideg volt, apró szemű eső szitált és köd volt, hatalmas köd...

Kérem a jó Istent, fogadja be Tibi tatát a Mennyországba, s kérem az angyalokat, vigyázzanak rá, ha lehet ilyent kérni: jobban, mint másra, hiszen ő a földi életében bőven megkapta részét a szenvedésből!

Tibi tatáról amit föltétlen tudni kell, hogy 1978-ban alapító tagja volt a szentgyörgyi Old Boys kosárcsapatnak, és tagja maradt addig, ameddig bírta. Ezt a szó legszorosabb értelmében kell érteni. Még akkor is járt, amikor már dialízises beteg volt, és még addig is, ameddig 1-1 edzésen éppen egy picikét futni tudott a labda után. Éveken át részt vett a 6 város (Csík, Udvarhely, Szováta, Gyergyó, Régen, Szentgyörgy) által szervezett tornákon, ahol mindig előbbrevaló érték volt a barátság, a buli és a jó hangulat a bedobott kosarak számánál. Úgy érzem mondhatom: alapember volt ebben a kosaras mozgalomban. Ezt a kosarasságot nem lehetett észre-nem-venni annak, aki egyszer is belépett a lakásukba: telenes teli van érmekkel, zászlócskákkal, szobrocskákkal, kupákkal és oklevelekkel, majdnem minden díszlet a kosárlabdázást hirdeti.

Van egy aranyos történetem, amit semmiképpen, sohasoha nem szeretnék elfelejteni. Székelybácsis viccnek is elmenne, de ez nem vicc, ez nagyon is komoly történet, ami már-már hihetetlen. Mennyire igazi, bensőséges, harmónikus lehet a kapcsolat apa és fia között.

Tibi tata akkor került dialízisre, amikor első unokája a pocakomban volt. Jól emlékszem, november volt, amikor ő a nefrológián feküdt, mi pedig Tibivel hazajöttünk, s a kórházba is bementünk, hogy meglátogassuk. Kijött a kórteremből, és a folyosón beszélgettünk 4-en: anyós, após, Tibi s én.

Egyszercsak szól a Fiú (a férjem): Apja?, szemével a keze felé int, odanéznek, s a teste mellett lelógó bal kezén mutatja a kisujját. Az Apa erre kerekre nyitja szemeit, öröm ül ki rajta, nagy-nagy öröm, felemeli egyik kezét és 3 ujjat mutat rajta, akkor már kérdez a tekintete. A Fiú igent int, és örülnek, írtó boldogság kapja el őket pillanat alatt, egymás nyakába borulnak és egymás hátát veregetik, talán még könnyeznek is halványan, (az székely férfiaknál nyilvánosan többnyire elképzelhetetlen). Aztán elcsendesedünk, én kérdően-csodálkozva nézek a férjemre, ő azt üzeni a szemeivel: majd elmesélem, ne is próbáld megérteni.

Aztán a kórház udvarán megkaptam a magyarázatot: „Hát én mondtam Apjának, hogy az unoka fiú lesz. Erre ő, hogy a harmadik Kovács Tibor? Mondtam, hogy igen, és hát örültünk...”

Horgolós - Valance virágok KyReka módra

Kell egy hely, ahol összeszedhetem a Valance nevű virágok mintáit. S bármennyire is nem talál ide, ezt a bejegyzést kinevezem ennek a helynek. A nem-horgoló olvasók szíves elnézését kérve. :)

Videók:
Stitchinstancy nevű felhasználó a youtube-on:

Első rész ITT, én a színváltást mésképpen csinálom, nem szeretek bogot tenni. Egy horgolásban ne legyen egyetlen bog sem, ez az én fixaideám. Hanem elbújtatom horgolás közben a szemek alá. Egyszer tényleg kell csináljak egy videót :D.

Második rész: ITT

Fél virág: ITT

EBBEN az összekapcsolás is benne van.

Leírás angolul: ITT.

Számomra érthetetlen nyelven, de annyi kép, hogy mégis érthető: ITT.

Saját tapasztalatom: nekem a virágok 10cm átmérőjűek lettek Alize Cotton Goldból is és Alize Divából is. Annyi fonalam van, h újat venni semmiképpem sem szeretnék, ezért az én virágoaim nem is lesznek nagyobbak. Ha csak ennek vennék, akkor biztosan vastagabbat vennék és nagyobb tűvel csinálnám, így mamrad a 3-as tű és a 10 centis virágok.

Ezek itt Divából vannak, de ki vannak gombostűzve, mert másképp nem álltak sehogysem.

S minthogy a Divának nem tetszik a tartása, ezért CottonGoldból lesz a függönykém, vagy garnitúra, vagy mittudommianeve: ablakfölötti izé. Dísz.

Magyar leírás:
1.sor: varázskörbe 12 erp (erp =egyráhajtásospálca), amiből az első 3 lsz (lsz =láncszem !semmi köze a lovakhoz!! :) )

2.sor: minden szembe 1 erp, közéjük 1-1 láncszem (az első az 4 lsz, vagyis 3 helyettesíti az erp-t +1, ami elválasztja a másodiktól))

3.sor: minden 2 erp közé jár 3 erp. Az első itt is 3 lsz. A végén 12 x 3, vagyis 36 erp lesz körbe.

4.sor: minden ilyen 3 erp-ás egysébe így:

• az elsőbe 2 erp, utána 4 lsz, (egyes minték szerint 5 lsz) (az első ilyen elsőjébe az első erp helyett 3 lsz)
• a középső erp-t kihagyjuk,
• a harmadikba szintén 2 erp. (a legutolsót egy kúszószemmel visszaakasszuk az első izé, 3 lsz 3dikjába)

5.sor: (itt nem ajánlott a színváltás, mert a 4-es és 5-ös sorok együtt alkotják a szirmokat)

Minden ilyen 4lsz-es ívbe 8 erp-t horgolunk, majd egy kúszószemmel leöltünk a következő 4erp-s egység kellős közepébe. (Itt is eltérnek az egyes minták egymástól. Láttam 10 erp-st is, meg olyant is, hogy a közepére, vagyis 8 esetén a 4dik után, 10 esetén az 5dik után ún pikót kötnek. pikó: 3 lsz, majd kúszúszemmel visszaöltünk)

A virágok összehorgolását menet közben oldom meg, amikor az utolsó sornál vagyok, nézem, hogy melyik sziromnak melyikkel kell összeérnie és a szirmot alkotó 8 erp közül a negyedik végét összehorgolom a megfelelő szirommal, annak is a 4dik és 5dik erp-je közé öltve.

Ha nem elég érthető: nyugi, a következőnél sok képet készítek s ide be fogom tűzdelni.

Kedvem kerekedett videót készíteni róla... de ahhoz segítséget kell kérjek, mert nem vagyok valami nagy operatőr.