Köszönet a kedves férjemnek, aki azt mondta, inkább vajas kenyeret ebédel, minthogy azért hagyjak ki edzést, mert főznöm kellett.
Köszönet a húgomnak, aki végig lelkesen támogatott és ideutazott a fiúcskáival 300 km-ről, hogy nekem drukkoljon.
Köszönet édesanyámnak, aki lelkesen biztatott, aki nagyon élvezte, hogy én újabban futok.
Köszönet a gyermekeimnek, akik sokat segítettek: azzal, hogy csodáltak, azzal, h büszkék voltak rám, azzal, hogy otthon maradtak magukra néha, míg én elmentem futni, azzal, hogy vizet pakoltak nekem... és egyéb aranyos apróságokkal.
Köszönet Norkának, aki nélkül nem is tudom, hogyan indultam volna el...
Köszönet a futóknak, futótársaknak, akik pédájukkal, praktikus tanácsokkal, biztató szavakkal segítettek. Mindig félek az ilyen típusú felsorolásoktól, mert félek, hogy valakit nagyon megbántok, ha kifelejtem. És miért felejtem ki? Mert sokan vannak!!
Azért mégis megpróbálkozom a felsorolással: (a sorrend semmi szerint nincs)
Juli, Anikó, Lehel, Szászpityu, Vajk, Jutka, Irénke, Bence, plusz akiket kifelejtettem... :)
Szétszórt, szeleburdi természetemet meghazudtolóan, nagyon következetesen tartottam a saját kis edzéstervemet két héttel a verseny előttig, amikoris az idei tanár-diák kosármeccsen jól megütöttem a lábam. Fájt, nagyon fájt, de kis pihenő után végigjátszodtam a meccset, aztán hazabicikliztem, aztán még bicikliztem aznap. A baj akkor állt elő, amikor fél órát egyhelyben üldögéltem este a teraszon, mert utána nem tudtam ráállni. (Ez volt a baj! Nem kellett volna leülni!)
Az, hogy fájt, az egy dolog, de elkezdtem rettenetesen izgulni, hogy nem fogok tudni indulni a versenyen, amire hónapok óta készülök. Megvártam Tibit, érjen haza, aztán bementem a sűrgősségre. Ott megröntgenezték, megmondták, hogy "nu aveți fracturică!" (nincsen törésecske). Kaptam néhány nap betegszabit, gyógyszert, kenőcsöt, és tanácsokat, hogyan pihentessem, támasszam fel, stb.
Mire hazaértem Jutka lerajzolta, hogy fogok kinézni begipszelve, mert ő azt gondolta, hogy így fogok hazaérni:
Nagyon fegyelmezett beteg voltam, mert minél hamarabb szerettem volna visszakapni az igazi lábamat, amin tudok futni! Aztán csütörtökön nagyon bemelegítettem, s kimentem... hát futásnak nem lehet nevezni. Haladtam két egész kilómétert 40 perc alatt. Ebben volt lábfejkörzés, séta, lassított bokajáték. Mivel nem fájt, ezért gyorsan eldöntöttem: biza nem hagyom ki ezt a versenyt! És a maradék napokon még szaladtam néhányat. Egyesek szerint az utolsó hét a pihenésé, de arra nem igazán kaptam infót, hogy ha kimaradt az utolsó előtti hét, akkor mit csináljak az utolsó héten, hogy a versenyre ne menjen ki belőlem minden?
Ez a bokás kitérő is azért kellett, h rájöjjek: csak lazán! Már kezdtek a fejemben megjelenni az ilyen elvárások: hátha lefutnám egy órán belül? Hátha jobb időt futnék mint mások? Szerintem ezért kaptam egy koppintást az orromra, h befejezzem az ilyen kártékony gondolataimat, és eszembe jusson az, hogy én tényleg csak magammal versenyzek!
Na és közeledett a verseny, megérkezett a húgom a fiaival. Tegye fel a kezét az, akinek volt már 300 km-ről érkező drukkere!
Jajj, mindjárt kifelejtem a szombatot, a gyerekversenyt! Megkérdeztük mind az 5 gyermektől, hogy ki szeretne részt venni a gyerek-futóversenyen? Hát egyedül csak Zsuzsi volt az, aki egyből igent mondott (4 és fél éves). Ha kapok gyerekérmet, megkérem apát, hogy akassza fel oda, ahol vannak az ő biciklis érmei! Ti mind gyertek drukkolni és kiabáljátok, hogy "harjá Dzsudzsi!" (nem elírás: harjá)
Vágül Jutka is meggondolta magát és a két lányt beírattam. Ez a korosztály 400 m-et kellett fusson, vagyis egy teljes kört az Arénában. A lányok beöltöztek, kaptak pólót, feltűztük a számot (Zsuzsi nem értette, hogy miért nekünk csak két számunk van és Andrásnak és Lédának három?? - azért, mert én pénteken irattam be őket, a 89 és 90-es számokat kapták, az ovistársakat meg szombaton, nekik már 3jegyű számok jutottak.)
A rajtnál készítettem egy képet róluk, utána biztos voltam, hogy majd a szervezők képei közt találok. Hát tévedtem, nincsen más kép.
A lányaim megegyezték, hogy kézen fogva fognak futni. Nagyon drágák voltak, az ovistársakkal együtt mind a 4en kézenfogva indultak, majd Andráska előreszaladt, Léda elmaradt, de ők ketten mindvégig fogták egymás kezét. A szél miatt feltettük a narancssárga és lila csősapkákat a fejükre, amik nagyon jók voltak arra, hogy végig látszott messziről, hogy hol vannak. Jó hátul értek célba, de mit sem számít: kaptak érmet, azt Apa felakasztotta az ő biciklisérmei közé. Jutka az övét az iskolába is bevitte, hogy megmutassa a Tancinak!
Aztán eljött a vasárnap. Izgultam. Nagyon. :)
A maratonosokat és a stafétások közül az elsőket 9:15-kor rajtoltatták. Az én rajtom csak 11:30-kor volt. De ki akartunk menni drukkolni, az apáczais váltósoknak. Tibor tanítóbácsija, az igazgatóbácsi és Juli is mind a második váltóban voltak (4 apáczais csapat indult: tanárból-diákból-szülőből álló csapatokkal). Kiértünk a sétatérre 10 körül és el is kaptunk mindenkit, akit szerettünk volna, a maratonosok közül is láttuk Lehelt, a gyergyói fiatalembert, mindenkinek drukkoltunk, torkaszakadtunkból üvöltöttünk.
Bemelegítettem, wc-re mentem, kétszer is, mondom, h izgultam... Hamar eljött a fél12. Közben láttuk elmenni félmaratonosokat is (ők fél11-kor rajtoltak), Karcsit, Zsigit, nekik is üvöltöttünk, hogy hajrá! A hangulattal semmi probléma nem volt. Már majdnem rajtoltunk, amikor megérkeztek Csilla és Zsófiék. (KÖSZI NEKTEK A DRUKKOLÁST!)
Rajt!
Az elején akkora tömeg volt, hogy alig lehetett kerülgetni a népet. De nem is akartm én gyorsan menni, hiszen megmondták a hálam sokkal okosabbak, hogy nehogy kifullasszam magam az elején, akkor nem marad szufla a végére. Bámultam az órámat, figyeltem a pulzusomat, nyugis voltam. A sétatér végén vissza kellett fordulni, hát a kanyarban a tömeg majdnem beállt, olyan lassan lehetett átfordulni a másik sétányra. Visszafele jövet is ott volt a drukkercsapatom: Tibi, Boró, és a gyermekek: Tibor, Jutka, Zsuzsi, Laca és Bálint. Olyan lelkesen biztattak! Nem is volt senkinek ilyen vagány drukkercsapata. Jókedvem lett tőlük :D
Aztán kitértünk a villamossínre, s mentünk a magyarszínház felé, ott megint üvöltöttek a bíztatóim! A színháznál megkerültük a villamosmegálló szigetét, s mentünk visszafele a hídig. A hídnál még egyszer összepacsiztunk-integettünk a családommal :D, aztán átmentem a túlsó partra és ki a Grigóba.
 |
| A képet Ramona készítette a hídon, köszönöm Neki! |
A visszafele jövőket figyeltem és őriztem a pulzusomat, nehogy igen felmenjen. Lassan haladtam, éreztem, h tudnék picivel gyorsabban, de hát megmondták az okosak: az első felében csak lassan. Láttam a visszafelé jövők útvonalán, hogy hol vannak a frissítők, el is döntöttem, h majd visszafelé fogok inni. A Grigó végén megfordultam s valahol ott lehetett a fele, akkor gyorsítottam, s már nem bántam, hogy a pulzusom kissé fennebb megy, tudtam, hogy most már mehet nyugodtan.
Visszafelé lazább volt, mert most a Szamossal egy irányba haladtunk. :) Aztán a Garibaldi hídon át, ott megint vártak :), be a Babes Parkba, ki a Babes Parkból, vissza a Garibaldi hídon, pacsi a családdal. Ott már kimondottan próbáltam gyorsítani, fel is tűnt, hogy egy ideje rengeteg embert elhagytam. Volt aki sétált, volt aki kocogott, de nagyon fújtatott. Mindenesetre én vigyorogva hagytam el sokakat. Ja: engem is hagytak el! Méghozzá egyesek olyan tempóban, hogy csak néztem, hogy édes Isten, ennek honnan van ennyi putyerója? Gyorsan elértem a másik hidat, s akkor gyorsan be az Arénába. Mikor már csak párszáz méter volt igyekeztem gyorsítani, ment is. Beértem, ott hullámzott a családom, néha az volt az érzésem, hogy boldogabbak mint én :D
Na de nem panaszkodhatok, minden percét élveztem ennek a futásnak. Van egy olyan érzésem, hogy kicsit túlzásba vittem az óvatoskodást. Na de nembaj, jó buli volt, s örülök, hogy a két héttel azelőtti bokámcselezése nem volt komolyabb, hogy egyáltalán indulhattam :D
A hivatalos időm 1 óra, 4 perc és 18 mp és 201-edik lettem a 342 nú közül, akik mind 10,55 km-t futottak.
Tibi lefotózott a végén az érmemmel:
Készült még kép Karcsival (ő a kollégám, aki gyes alatt helyettesített. Ő félmaratont futott, a terve, ohgy 2 óránál kevesebb alatt befusson, sikerült! Itt is gratulálok Neki!)
Julival (Őt azóta ismerem, hogy a gyermekeink osztálytársak. A futásban addig támogattuk egymást, hogy már eléggé összetartozunk. Ugye, Juli? Ő az egyik apáczais csapatban volt a második váltó. 19-ek lettek a 70 csapat közül, mély tisztelettel gratulálok Nekik is. :) )
Aztán, hogy hogyan folytatódik ez a futós történet, az elválik ezután! Egyelőre viszont nagyon úgy néz ki, hogy Boró is kedvet kapott a futáshoz :) Hajrá Boró!
Álljanak még itt a hivatalos képeim a versenyről:
 |
| Itt a fotósnak vigyorgok. |
 |
| Itt a pulzusomat bámulom, ahelyett, hogy sprintelnék be a célba. |
