Ebihalak sítábor - 2017 december

Tavasszal, márciusban voltunk először az Ebihalak által szervezett sítáborban. Akkor nagyon megbántam, h nem írtam meg a történteket. Az is rendkívül jól telt! S hogy el ne felejtődjenek a dolgok, röviden mégis összefoglalom, hogy volt akkor:

-Tibor nagyobb fiúkkal volt haladóbb csoportban, nagyszerűen síztek a Csillagösvény, és a Kismihály nevű pályákon, de amikor az edző elvitte őket a Súgó aljára, az ún falra, ott eléggé megijedt és alig mert lejönni. Többet volt a földön, mint lábon, már azt hittem, h kicsikanállal kell felvakarni a gyermeket a hóból. Hogy ne legyen elég, miután végre leérkezett, a csákányos felvonóra felültették, hogy azzal menjen fel, de arról majdnem leesett, s a sízéstől a kedve jó alaposan elment.

-Laca első nap folyt szét, mint a hígpuliszka, többet volt a földön, mint lábon. Mire felállt, arra ismét szétfolyt. Az edző mind magyarázta, hogy a léceket hóekében, vagyis "pizzaszelet" formában kell tartani, neki futottak egymásra a lécei, bugyogott össze. Aztán kezdtek kanyargózni, széttárt kezekkel "pilótáztak". Egyszer aztán a mi Lacánk fogta magát, felállt, összevonta a tanulságot: "ÉRTEM!! Ez egy olyan repülő, amelyiknek a pilótája pizzaszeletet eszik!!" - És ettől a pillanattól kezdve Laca többet nem bugyogott össze, hanem tudott sízni! Sikerült is lecsúszni, lent megállni, akkor felemelte a karjait, mint a bajnokok, és elrikkantotta magát: "Ez az én tudományom!!"

-Jutka első nap sízett, de estére belázasodott, így neki hamar vége lett a sízésének. Hála a bébivel is rendelkező Brém családnak, Jutkának volt akivel bent maradni, így én ki-ki tudtam menni kicsit csúszkálni.

-Bálintka sízgetett. Egyik alkalommal nagyon nagyon sírt, mert nagyon átfázott, amikor átvitték őket a Súgóról a Csillagösvényre, elég bátortalanul ereszkedett. De azért ereszkedett.

-Zsuzsi? Zsuzsi már első alkalommal is megmondta Lilunak, az oktatónak, hogy álljon félre, mert ő nem tud sízni, ha zavarják. Lilu félreállt és Zsuzsi sízett. Tavaly még a babyfelvonó volt a kicsi Súgón, azt Zsuzsi elkapta, felhúzatta magát rajta, és le és fel és le és fel. Utolsó nap a Csillagösvényen is élvezettel száguldozott lefelé.

Ez volt márciusban és mivel összességében nagyon sikeresnek éreztük a tábort, idén is beneveztünk Zalán-sógorral ketten, négy gyermekkel. Tibor nem volt oda a sízős ötletért, nekem pedig nem volt energiám erőszakoskodni, ezért megbeszéltük, hogy lesz neki egy apás hétvégéje, én pedig a lányokkal, Zalánnal és a fiaival megyünk a Madarasi Hargitára, Ebihalak táborba. Végül mégis kellett Tibornak jönnie, mert Tibi tata folyamatosan súlyosbodó állapota miatt Tibi-apa haza utazott a szüleihez. Ez persze azt is jelenti, hogy én egyedül pakoltam fel a 3 gyermeket, vezettem el Ivóig, ott hóláncot szereltem a szürkületben (nem panaszkodhatok, a gyermekek odatartották a fejlámpát, h jobban lássak). Felvezettem a hegyre, majd vasárnap levezettem, Ivóban leszereltem a hóláncot, s a töksötétben-havasesőben hazavezettem Kolozsvárra. Mielőtt bárki is hősnek látna, elmondom, h voltak más anyukák is egyedül 2-3 gyermekkel. Mi, a XXI. század hősanyái, a gyermekeink sízését is (és persze a sajátunkat is :) ) meg tudják oldani egyedül, ha éppen úgy alakul.

És akkor a mostani sítáborban így alakult gyermekeink síző pályafutása:

-Tibort nem tudtam meggyőzni, hogy sílécet kössön a lábára. Megmondta, hogy nem azért jött, h sízzen, hanem azért, mert én őt ide elhurcoltam. Elhozta magával a 7-es Harry Pottert, és a 3 nap alatt eljutott a 400valahányadik oldalig.

A többiek 4-en péntek reggel a legkezdőbb csoportban kezdtek, de a végén Lilu mondta, hogy délután már a haladóbbakkal menjenek. Zsuzsi meg is jegyezte, hogy "anya, én most már nem a kezdőkkel kell menjek, hanem a folytatókkal!"

Íme a folytató csoport:

A két lányommal beszélgettünk ebédkor:

-Anya! Tudod mi vitt le engem a dombon? - kérdezte Jutka!

-Mi?

-A bátorság! - felelte büszkén.

-S engem tudod mi? - csatlakozott rögtön Zsuzsi?

-Téged mi?

-Engem a hó és a síléc! - bőcsködte Zsuzsi, aki soha semmiről le nem maradna!

-Jutka egyetlen csúszás után önszátából visszament a legkezdőbbekhez. Nem akart felvonózni, és inkább a legkezdőbbekkel próbálgatta a lépegetést, kanyarodást, stb. Ott sízgetett egész nap. Aztán vasárnap megmondta Lilunak, h ő egyedül akar sízni. Egyedül leereszkedett a kicsi Súgón, felmászott lépegetve, mert felvonózni nem volt hajlandó. Amúgy is félt tőle, de ráadásul egy gyereket szombaton a hegyimentők kellett elvigyenek, mert leesett a felvonóról és nagyon megütötte a lábát (nem tudtuk meg, h mi lett a lábával), és ezt Jutka végignézte. Szóval azóta mégjobban fél, és véleménye szerint soha életében nem fog felvonózni...

Utolsó nap ketten felültünk a Kicsimihály és Csillagösvény közöti tányéros felvonóra, de nem tudtam eléggé tartani és kiestünk. A Kismihály alján kellett volna leereszkedjünk onnan, amit egyáltalán nem mert, de szerencsére éppen arra síztek András és Kinga (oktatók) és végül Kinga lehozta a léánykát, aki iszonyúan félt, annak ellenére, hogy írtó lassan jövögettek.

Jutka

-A húgom fiai, Laca és Bálint, és a mi Zsuzsink péntek délutántól a tábor végéig, vasárnapig a Zsolt csoportjában voltak, nagyon élvezték, és valahányszor vége volt az órának, ők még maradtak Zalánnal és csúszkáltak. Úgy ereszkedenk be a lejtőn, h öröm nézni.

Zsuzsi és Bálint

Föltétlen említenem kell az esti sízést, ami inkább felnőttes volt. Tartottak oktatást a gyerekeknek, mert a szombat délutáni elmaradt az eső miatt. Igen, nem elírás: szombat délben zuhogni kezdett az eső. Az enyémek közül csak Zsuzsi ment volna, de végül bent maradt Jutkával. Zalán viszont kiküldte a "bentülninemtudó" fiait, ami nagyon  jó ötletnek is bizonyult.

Az esti sízés úgy indult, hogy amikor kiértünk a pályára azon elmélkedtünk, h vajon mit keresünk itt? A pálya le volt fagyva, inkább volt korcsolyapálya, mint sí, és a szél is fújt rendesen.

Na de legtöbben gyerek nélkül síztünk kint és élveztük a szabad életet, a száguldást és örültünk, hogy nem vagyunk puhányok. Belejöttünk és roppant jól éreztük magunkat. (egyik apukánál volt laposüveg, de psszt ezt ne mondjátok meg senkinek! :) )

Ilyen kivilágított sípályán egy havas-jeges (gyermekmentes) téli este igazán nagyon feltöltő tud lenni. :)

Vacsora és gyerekfektetés után a rock'n'roll-anyukák bemutatkozására került sor. :))))

KobraZoli (a házibácsi) tette a cigányzenét és táncikált rá. Azt mondta, hogy ő nagyon szereti a néptáncot, csak olyan nép nincsen, ahogy ő táncol. :) Így kezdődött, de aztán jöttek sorban az AC/DC, Tankcsapda, Bagossy, Quimby és ki tudja, hogy még milyen számok. A rock'n'roll-anyukák ropták, persze voltak rock'n'roll-apukák és rock'n'roll-edzők is, sőt: rock'n'roll házibácsi is. :)

Vasárnap aztán volt sízés, pakolás, ebéd és hazavezetés.

Hullafáradtan, de mégis feltöltődve értünk haza. Ha valaki érdeklődik, hogy lehet karácsony előtt sítáborba menni, azt szeretném megnyugtatni: minden dolog megvárt. Semmi nem lett meg nélkülem, tényleg SEMMI! Úgyhogy nyugisan folytathatom tovább az ünnep előtti rohangálást. :)

Amikor meglátszik rajtam a "pipásság" :)

Pipás = a családom neve a faluban, Martonosban: Pipás. Ha megkérdezték annakidején: "Kié vagy, lelköm?", arra azt kellett válaszolni: "A Pipáséké" vagy "Pipás Jolán néni unokája vagyok".
És ez látszott meg rajtam a nyáron.

Valamikor 2006-2007 magaslatában ismerkedtem meg, még a facebook előtti világban, valahogy a nlcafe vagy babanet fórumain Monával. Úgy alakult, hogy találkoztunk élőben is vagy kétszer... de akkor totál más volt a téma. Szerintem még ő sem álmondta, hogy egyszer szőni fog. :)

Egyszer, amikor ez a Mona eléggé eltűnt az online világból, és csak nagyvonalakban lehetett tudni, hogy mi van vele... nos, egyszercsak kiderül, hogy  van egy szövőszékje és sző. :-o
Eléggé érdekes hír volt ez számomra. :) Örültem és irigyeltem. Sző! Ójé! Bezzeg! :)

Az ő sztorija még újságban is olvasható!

Nem volt nehéz eldönteni, inkább azt mondanám, hogy mindigis egyértelmű volt, hogy egyszer ha arra járok, benézek Monához. S ezen a költözködős-hurcolkodós nyáron éppen ez hiányzott. Az egész nyári vakációnk a költözésről szólt, kivétel ez alól egy hét, amit a Balatonnál töltöttünk. Megszerveztem (kössz, Tibi a támogatást! ;) ) hogy egy nappal hamarabb elindulunk, ott alszunk Monoron, másnap délelőtt belépünk Monáékhoz, s majd onnan a Balatonhoz.

Így is történt, sikerült!

Tibor fiam volt a fotós. Eleinte duzzogott, hogy ő már bizony nem fog semmiféle szövőműhelybe bejönni, de megkértem, h legyen a fotósom. Csinált is rengeteg képet, ezek közül mutatok most egy néhányat:

Az Öreglány

 Az Öreglány éppen pihent, vagyis inkább szusszant, nem volt rajta felvetés, azelőtt való nap jött le róla valami szépség, de elő volt már készítve a fehér felvető Neki:

A másikon készült a felvetés, nincs még felvetve az egész.

Megnéztük azt is, hogyan mérik ki a felvetőszál hosszát:

Közben Küne baba kicsit pihent egy "ágyon":

A lányok meg kaptak ajándékot, választhattak maguknak a maradék fonalak közül. Ki is választottak egy csomó lilát :)

 

A harmadik széken fel volt vetve... amit láttok, ez a csoda, és a nyüstökbe még csan volt egészen befűzve.

 

Tamarával jól megszakértettük a fűzést, meg is állapítottam, h ezek a nyüstök sokkal modernebbek a gyermekkoromban Martonosban használtaknál. :)

Azon a felcsíptetett papírocskán van a befűzés mintája.

 

 

Nem fogok tovább áradozni, csak azzal zárom ezt a kis beszámolót, hogy már másfél hónapja múlt, hogy ott jártam, de azóta nem lankad a szőhetnékem. :)

...Nemrégiben végre beköltöztünk, s nagy diadalmasan feltettem az új lakás kulcsát a Monáéktól kapott kulcstartóra. Megújult a kulcstartó is ;)

Köszi Mona, Tamara, Vivienn. Ha arra járok s nem zavarok, benézek máskor is :)

Ha kíváncsiak vagytok, hogy miket szőnek Elféknél... tessék csak tessék...

Elf wraps - a teljesen egyedi kendők otthona /Home of unique wraps

A cédula

Költözünk, erről lesz majd szó. Most egyelőre csak pakolunk.
Találtam egy cédulát, rajta két Jutkaszáj, s egy dátum: 2015, február 26. Tehát Jutka akkor 4 és fél éves volt.

Tibor kitalált egy receptet. Gesztenyepürés valami volt, ha nem csal az emlékezetem.
-Milyen az a Tibike receptje? Tibikét megsüssük?

***

Balettezni próbáltunk járni, úgy alakult, hogy februárban kimaradt a balett, s szó volt róla, hogy majd márciusban fogjuk folytatni.
Én: -Szerdán és pénteken megyünk balettezni.
Jutka -Nem márciusban? :-o

Negyed maraton

Mostanában a futás az egyik fő foglalkozásom. És eljött az az április 9-e, ami szeptemberben, amikor elmentem futócipőt vásárolni, még annyira távolinak tűnt.

Köszönet a kedves férjemnek, aki azt mondta, inkább vajas kenyeret ebédel, minthogy azért hagyjak ki edzést, mert főznöm kellett.
Köszönet a húgomnak, aki végig lelkesen támogatott és ideutazott a fiúcskáival 300 km-ről, hogy nekem drukkoljon.
Köszönet édesanyámnak, aki lelkesen biztatott, aki nagyon élvezte, hogy én újabban futok.
Köszönet a gyermekeimnek, akik sokat segítettek: azzal, hogy csodáltak, azzal, h büszkék voltak rám, azzal, hogy otthon maradtak magukra néha, míg én elmentem futni, azzal, hogy vizet pakoltak nekem... és egyéb aranyos apróságokkal.
Köszönet Norkának, aki nélkül nem is tudom, hogyan indultam volna el...

Köszönet a futóknak, futótársaknak, akik pédájukkal, praktikus tanácsokkal, biztató szavakkal segítettek. Mindig félek az ilyen típusú felsorolásoktól, mert félek, hogy valakit nagyon megbántok, ha kifelejtem. És miért felejtem ki? Mert sokan vannak!!
Azért mégis megpróbálkozom a felsorolással: (a sorrend semmi szerint nincs)
Juli, Anikó, Lehel, Szászpityu, Vajk, Jutka, Irénke, Bence, plusz akiket kifelejtettem... :)

Szétszórt, szeleburdi természetemet meghazudtolóan, nagyon következetesen tartottam a saját kis edzéstervemet két héttel a verseny előttig, amikoris az idei tanár-diák kosármeccsen jól megütöttem a lábam. Fájt, nagyon fájt, de kis pihenő után végigjátszodtam a meccset, aztán hazabicikliztem, aztán még bicikliztem aznap. A baj akkor állt elő, amikor fél órát egyhelyben üldögéltem este a teraszon, mert utána nem tudtam ráállni. (Ez volt a baj! Nem kellett volna leülni!)

Az, hogy fájt, az egy dolog, de elkezdtem rettenetesen izgulni, hogy nem fogok tudni indulni a versenyen, amire hónapok óta készülök. Megvártam Tibit, érjen haza, aztán bementem a sűrgősségre. Ott megröntgenezték, megmondták, hogy "nu aveți fracturică!" (nincsen törésecske). Kaptam néhány nap betegszabit, gyógyszert, kenőcsöt, és tanácsokat, hogyan pihentessem, támasszam fel, stb.

Mire hazaértem Jutka lerajzolta, hogy fogok kinézni begipszelve, mert ő azt gondolta, hogy így fogok hazaérni:

Nagyon fegyelmezett beteg voltam, mert minél hamarabb szerettem volna visszakapni az igazi lábamat, amin tudok futni! Aztán csütörtökön nagyon bemelegítettem, s kimentem... hát futásnak nem lehet nevezni. Haladtam két egész kilómétert 40 perc alatt. Ebben volt lábfejkörzés, séta, lassított bokajáték. Mivel nem fájt, ezért gyorsan eldöntöttem: biza nem hagyom ki ezt a versenyt! És a maradék napokon még szaladtam néhányat. Egyesek szerint az utolsó hét a pihenésé, de arra nem igazán kaptam infót, hogy ha kimaradt az utolsó előtti hét, akkor mit csináljak az utolsó héten, hogy a versenyre ne menjen ki belőlem minden?

Ez a bokás kitérő is azért kellett, h rájöjjek: csak lazán! Már kezdtek a fejemben megjelenni az ilyen elvárások: hátha lefutnám egy órán belül? Hátha jobb időt futnék mint mások? Szerintem ezért kaptam egy koppintást az orromra, h befejezzem az ilyen kártékony gondolataimat, és eszembe jusson az, hogy én tényleg csak magammal versenyzek!

Na és közeledett a verseny, megérkezett a húgom a fiaival. Tegye fel a kezét az, akinek volt már 300 km-ről érkező drukkere!

Jajj, mindjárt kifelejtem a szombatot, a gyerekversenyt! Megkérdeztük mind az 5 gyermektől, hogy ki szeretne részt venni a gyerek-futóversenyen? Hát egyedül csak Zsuzsi volt az, aki egyből igent mondott (4 és fél éves). Ha kapok gyerekérmet, megkérem apát, hogy akassza fel oda, ahol vannak az ő biciklis érmei! Ti mind gyertek drukkolni és kiabáljátok, hogy "harjá Dzsudzsi!" (nem elírás: harjá)
Vágül Jutka is meggondolta magát és a két lányt beírattam. Ez a korosztály 400 m-et kellett fusson, vagyis egy teljes kört az Arénában. A lányok beöltöztek, kaptak pólót, feltűztük a számot (Zsuzsi nem értette, hogy miért nekünk csak két számunk van és Andrásnak és Lédának három?? - azért, mert én pénteken irattam be őket, a 89 és 90-es számokat kapták, az ovistársakat meg szombaton, nekik már 3jegyű számok jutottak.)

A rajtnál készítettem egy képet róluk, utána biztos voltam, hogy majd a szervezők képei közt találok. Hát tévedtem, nincsen más kép.

A lányaim megegyezték, hogy kézen fogva fognak futni. Nagyon drágák voltak, az ovistársakkal együtt mind a 4en kézenfogva indultak, majd Andráska előreszaladt, Léda elmaradt, de ők ketten mindvégig fogták egymás kezét. A szél miatt feltettük a narancssárga és lila csősapkákat a fejükre, amik nagyon jók voltak arra, hogy végig látszott messziről, hogy hol vannak. Jó hátul értek célba, de mit sem számít: kaptak érmet, azt Apa felakasztotta az ő biciklisérmei közé. Jutka az övét az iskolába is bevitte, hogy megmutassa a Tancinak!

Aztán eljött a vasárnap. Izgultam. Nagyon. :)

A maratonosokat és a stafétások közül az elsőket 9:15-kor rajtoltatták. Az én rajtom csak 11:30-kor volt. De ki akartunk menni drukkolni, az apáczais váltósoknak. Tibor tanítóbácsija, az igazgatóbácsi és Juli is mind a második váltóban voltak (4 apáczais csapat indult: tanárból-diákból-szülőből álló csapatokkal). Kiértünk a sétatérre 10 körül és el is kaptunk mindenkit, akit szerettünk volna, a maratonosok közül is láttuk Lehelt, a gyergyói fiatalembert, mindenkinek drukkoltunk, torkaszakadtunkból üvöltöttünk.

Bemelegítettem, wc-re mentem, kétszer is, mondom, h izgultam... Hamar eljött a fél12. Közben láttuk elmenni félmaratonosokat is (ők fél11-kor rajtoltak), Karcsit, Zsigit, nekik is üvöltöttünk, hogy hajrá! A hangulattal semmi probléma nem volt. Már majdnem rajtoltunk, amikor megérkeztek Csilla és Zsófiék. (KÖSZI NEKTEK A DRUKKOLÁST!)

Rajt!

Az elején akkora tömeg volt, hogy alig lehetett kerülgetni a népet. De nem is akartm én gyorsan menni, hiszen megmondták a hálam sokkal okosabbak, hogy nehogy kifullasszam magam az elején, akkor nem marad szufla a végére. Bámultam az órámat, figyeltem a pulzusomat, nyugis voltam. A sétatér végén vissza kellett fordulni, hát a kanyarban a tömeg majdnem beállt, olyan lassan lehetett átfordulni a másik sétányra. Visszafele jövet is ott volt a drukkercsapatom: Tibi, Boró, és a gyermekek: Tibor, Jutka, Zsuzsi, Laca és Bálint. Olyan lelkesen biztattak! Nem is volt senkinek ilyen vagány drukkercsapata. Jókedvem lett tőlük :D

Aztán kitértünk a villamossínre, s mentünk a magyarszínház felé, ott megint üvöltöttek a bíztatóim! A színháznál megkerültük a villamosmegálló szigetét, s mentünk visszafele a hídig. A hídnál még egyszer összepacsiztunk-integettünk a családommal :D, aztán átmentem a túlsó partra és ki a Grigóba.

A képet Ramona készítette a hídon, köszönöm Neki!

A visszafele jövőket figyeltem és őriztem a pulzusomat, nehogy igen felmenjen. Lassan haladtam, éreztem, h tudnék picivel gyorsabban, de hát megmondták az okosak: az első felében csak lassan. Láttam a visszafelé jövők útvonalán, hogy hol vannak a frissítők, el is döntöttem, h majd visszafelé fogok inni. A Grigó végén megfordultam s valahol ott lehetett a fele, akkor gyorsítottam, s már nem bántam, hogy a pulzusom kissé fennebb megy, tudtam, hogy most már mehet nyugodtan.

Visszafelé lazább volt, mert most a Szamossal egy irányba haladtunk. :) Aztán a Garibaldi hídon át, ott megint vártak :), be a Babes Parkba, ki a Babes Parkból, vissza a Garibaldi hídon, pacsi a családdal. Ott már kimondottan próbáltam gyorsítani, fel is tűnt, hogy egy ideje rengeteg embert elhagytam. Volt aki sétált, volt aki kocogott, de nagyon fújtatott. Mindenesetre én vigyorogva hagytam el sokakat. Ja: engem is hagytak el! Méghozzá egyesek olyan tempóban, hogy csak néztem, hogy édes Isten, ennek honnan van ennyi putyerója? Gyorsan elértem a másik hidat, s akkor gyorsan be az Arénába. Mikor már csak párszáz méter volt igyekeztem gyorsítani, ment is. Beértem, ott hullámzott a családom, néha az volt az érzésem, hogy boldogabbak mint én :D

Na de nem panaszkodhatok, minden percét élveztem ennek a futásnak. Van egy olyan érzésem, hogy kicsit túlzásba vittem az óvatoskodást. Na de nembaj, jó buli volt, s örülök, hogy a két héttel azelőtti bokámcselezése nem volt komolyabb, hogy egyáltalán indulhattam :D

A hivatalos időm 1 óra, 4 perc és 18 mp és 201-edik lettem a 342 nú közül, akik mind 10,55 km-t futottak.

Tibi lefotózott a végén az érmemmel:

Készült még kép Karcsival (ő a kollégám, aki gyes alatt helyettesített. Ő félmaratont futott, a terve, ohgy 2 óránál kevesebb alatt befusson, sikerült! Itt is gratulálok Neki!)

Julival (Őt azóta ismerem, hogy a gyermekeink osztálytársak. A futásban addig támogattuk egymást, hogy már eléggé összetartozunk. Ugye, Juli? Ő az egyik apáczais csapatban volt a második váltó. 19-ek lettek a 70 csapat közül, mély tisztelettel gratulálok Nekik is. :) )

Aztán, hogy hogyan folytatódik ez a futós történet, az elválik ezután! Egyelőre viszont nagyon úgy néz ki, hogy Boró is kedvet kapott a futáshoz :) Hajrá Boró!

Álljanak még itt a hivatalos képeim a versenyről:

Itt a fotósnak vigyorgok.

Itt a pulzusomat bámulom, ahelyett, hogy sprintelnék be a célba.

Poszt a futásról

Túlvagyok életem első futóversenyén...

Az 1992-es szeben megyei atlétikaversenyt, ahová Császár tanárúr vitt el minket, azt nem számítjuk. Ott a futás 50 m volt, 100m -ezen volt 4 gát is-, és a végén egy 800 méteres. Ez volt a hosszú! 0,8 km!! :)

De ha már szóbajött, akkor el kell mondanom a kezdeteket is. Valamikor V-VIII osztály folyamán édesanyám elkezdett küldeni a sportpályára, azt hiszem azért, mert igen gyorsan igen magasra nőttem és hogy mozogjak is valamit. Ott aztán levezettük az energiánkat. Ez a bizonyos Császár úr csak kiszólt a fülkéjéből: lányok! 10 kör bemelegítő. Akkor nem számítottam ki, de az 4 km volt. :) Ezt csak azért mondtam el, hogy mindenki láthassa, micsoda sportos múlttal rendeltkezem! Utána következett rögtön vagy 20-25 év szünet, és most végre újra járok futni... csak most már nem a medgyesi sportpályára, ahhoz túl messze van. - De akármilyen "régvoltigazsevolt" kategória is: köszönet az akkori medgyesi sporttanároknak!

Aztán telt múlt az idő, közbejött a pcos, és ott biza nagyon promoválták a csajok a futást, mint ami jajjdemilyenjó a pcos-oknak, hiszen a heti 2-3 olyan edzés, ami tartósan magasan tartja a pulzust hozzátartozik a pcos kezeléséhez. (Ne értsen félre senki, nem a futás az egyetlen esélye a pcos-oknak!)

És a magyarországi lányok bizony futottak, nagy támtámot csaptak a futóversenyeken, megjelentek egyenpólóban, sőt, saját sátruk is volt... és futott ki ahogy bírt. Volt aki 2 km-t, volt aki a családi kategóriában és olyan is volt, aki sokat. Nekem legalábbis rengetegnek tűnt. Számomra akkor vált világossá, hogy egyszer én is komolyabban futni fogok, amikor megláttam egy képet. Rajta voltak:

• Tűű-doki, a pcos-guru endokrinológus orvos,
• Zentai Andi, a pcos-guru dietetikus és
• Norka, a pcos-guru, a pcos-mozgalom elindítója és zászlóvivője.

Hárman lefutották stafétában az egész maratont. Elképzelni sem tudtam, hogy lehet ennyit futni, de ezek mindhárman olyan emberek, hogy hétszentség minden szavuk számomra!!
Na, ilyen példaképekkel már nincs sok a futásig :)

Szóval tehát ott volt a fejemben és halogattam: majd egyszer futni kezdek. Aztán rájöttem, h határidő nélkül a széllel fog elszállni ez az "egyszer". És szép lassan kialakult:

"mielőtt betölteném a 40 évet, lefutom a félmaratont!"! 

A szülinapom februárban van, év elején nincsenek futóversenyek (jó, amit -16 fokban szerveznek a Bükkben... talán nem azzal kéne kezdenem :D ) tehát az előző évben kell. És ez az előző év éppen most van, 2017-ben.

Tavaly ősszel neki is fogtam. Norka megmondta, hogy ha 7 hónap alatt fel akarok készülni a fm-ra, akkor edzeni kell hetente 3-szor és majd februártól 4-szer. Ez a heti 3 edzés nekem vagy összejött, vagy nem, de az biztos, hogy amikor nem jött össze, akkor nekem nagyonnagyon komoly érveim voltak! Mert az iskola, mert a gyermekek, mert mittudommi. Ha az ember nem szeretne kihagyni egy edzést, akkor... akkor éjfélkor is kimegy futni, vagy nem tudom.... Annyira nem lettem elszánt, hogy hajnali 5kor felkeljek és fél6-tól fél7-ig fussak, meg hasonlók.

Na, de azért igyekeztem. Norka pedig rengeteget segített, mondta, h hogyan csináljam. Most gyorsan, most lassan, most sokat, most keveset. "Norkaaaa!!!! Havazik!!" - írtam neki. "én ma futottam már 70 percet" - válaszolta.
Norka! Köszönök itt is mindent!!! :)

A baj januárban történt. Utolért a lumbágó. A derekam 17 éves korom óta időnként "kiakad". Olyankor járni is alig tudok, nemhogy futni. Akkor 3 hétig nem futottam. Amikor nagyjából helyrejöttem és újra kimentem futkározni, hamar rájöttem, hogy nagy a viasszaesés. Jól el is ment a kedvem. Be kellett látnom, hogy április 9-re, nem fogok tudni felkészülni a 21 km-es félmaratonra. Vagy ha igen, akkor az nagyon kemény lesz, sok sok ráfordított idővel, energiával, a gyermekeimnek anyahiánnyal, sok egyéb dolog elhanyagolásával. Ezekkel meg mi értelme?

És akkor fogtam magam és beiratkoztam április 9-re a 10,55 km-re. A félmaratonról nyilván nem mondtam le, rengeteg futóverseny lesz még 2017-ben :)

Aztán megláttam a Runners Club oldalán a hirdetést, hogy tartanak a verseny előtt 6 héttel egy előversenyt, vagy minek is nevezzem: "antrenament oficial". Addig addig, hogy beiratkoztam. Nemcsak, hogy beiratkoztam, de meggyőztem Tibor egyik osztálytársának az édesanyját, hogy jöjjön ő is. Mert érdekes, ha az ember fut, akkor hirtelen azt veszi észre, hogy a környezetében elég sokan futnak. (Olyan, mint amikor készülsz venni egy Volvo V50-est és ahogy eldöntöd, hirtelen nagyon sok jelenik meg belőle a városban.)

Na, nem is szaporítom a szót! Julival beiratkoztunk, nekem stílusosan adtak egy bitsorozatot sorszámnak, örültem is neki rendesen! :)

Aztán rajt, aztán futottunk. Végig az volt az érzésem, hogy csigalassan megyek, (nálamnál tapasztaltabb futók folyamatosan ezt szajkózták "nehogy elfusd!", "az elején lassan!") pedig az órám 10 km/h fölötti sebességet mutatott, edzés alatt ritkán megyek ilyen gyorsan és 160 körüli pulzust, hát ez is óriás.

Ismerkedünk más futókkal a rajt előtt.

Megfigyelhető, hogy a drukkereim nagyon izgatottak a pálya szélén. A harmadikat sajnos eltakarja a fényképész csaj.

Háromszor kellett megtenni ugyanazt a kört a Sétatéren. A második körben már elhagytam néhány lihegőt, a harmadik körben pedig 180-as pulzussal nyomtam. Az utolsó 100 m-en pedig benyomtam egy sprintet, 195-ös pulzussal értem célba.

célbaérés 195-ös pulzussal és 18,4 km/h-val (2 perc múlva eszembe jutott kikapcsolni az órát)

Viszont Juli jól meglepett. Mind mondta, h fussunk együtt jó lassan, de aztán elhagyott. Csak az utolsó sprinten tudtam utolérni, vagy 2 m-rel lepipáltam... de ha nem idegesít fel, hogy örökké 100 m-rel előttem fut könnyedén, akkor az utolsó sprint kimaradt volna. Egyszerűen muszáj volt utolérjem! (mint az érettségin BodorDalmát :p )

Boldogság a végén

Érmet is kaptunk!

Így történt, itt a dokumentáció, képekkel kiegészítve.

6 hét múlva április 9 !!! :)

Nekünk volt a legeslegebb drukkercsapatunk! Köszönjük NEKIK!! 

A bódé

Tegnap délután bementem a zöldséges bódéba a Cipariu téren...

Régebb szerettem oda járni, magyar volt a tulaj is, az eladó néni is, Ibi néni. Egy-egy kicsikét beszélgettünk is. Közben eladták, sajnos nem tudtam meg, hogy miért, mert Ibi nénivel azóta nem találkoztam. Most románul kell beszélni benne, de nem baj, ugyanoda járok, mert közel van, mert megszoktam, mert kedves ez a néni is, és most is figyelnek arra, hogy jó portékát hozzanak.

Volt bent egy bácsi, frissen borotvált öregúr, a "milyen jól tartja magát az úr" kategória, de lehetett talán 75-80 éves is. Amíg ő válogatott s a nénivel beszélgetett, addig én is összeválogattam a zellert, petrezselymet, almát, banánt és kivit, (vagy ahogy Zsuzsi mondja: a vikit! :) ) Nem figyeltem a dumájukra... már végzett a bácsi a válogatással, a néni leméregette, mondja, h mennyit kell fizessen, s a végén adja a visszajárót és a cédulát.

Erre a bácsi visszahajítja a néninek a cédulát: - Ce? Decontează cineva?
A néni persze kedves, més mosolyog is: - Păi, poate doamna!
A bácsi hátranéz, rám, s kérdi tőlem: - Decontați dumneavoastră?
Ezt a néni is megmosolyogja: - Nu... m-am referit la D-na Dvs, acasă...
A bácsi... közben már végzett, összeszedi a zacskót, s már fordul is kifele: - Aaa... nu vorbim de animalele de casă...

Bácsi el...
nénivel nézzük egymást...
méricskél, számol: 17lej30... fizetek...
nézzük egymást...
-Da, animale suntem... mondja a kedves néni... nem kimondottan kedvesen...
-La revedere... mondom én...

Túl az óperencián, a hazugságok tengerén...

Jutka (6ésmajdnemfél éves): - Anya! Milyen az a hazugságok tengere?

- Hát vajon milyen is lehet? (Általában visszakérdezek az ilyen típusú kérdéseknél, mert ha nem, akkor soha nem tudom meg, hogy mi van a gyerekfejben... Ha nagyon kéri, akkor nyilván válaszolok valamit.)

-Hát az egy olyan tenger, amiben víz helyett hazugságok vannak... de lehet, hogy inkább olyan tenger, amiben rendesen víz van, de benne úszkálnak a hazug emberek...