Hááát, szegény kis csajom a háttérbe van szorulva rendesen, de megsúgom, hogy csak ezen a blogon van így, a gyakorlatban nagyon nem. Majdnem másfél éves, egész pontosan 1 éves és 4 és fél hónapos, és még nem is nagyon írtam Róla. Egyszer bemutathatnám. Például pár szóban most. :)
Baba korában...
vagy szopott, vagy üvöltött. De ugyebár a Tibike szoptatása nem úgy sikerült, ahogy elterveztem, ezért azt gondoltam, h nem érdekel mi az ára: én szoptatok!
Csak egy hétig keltem éjszaka fel a lányhoz, annyiszor óhajtotta éjszaka is az odabújást, hogy egyszerűen képtelen voltam annyiszor talpra állni. De nem csak a talpraállás a gond ilyenkor: felveri az ember a munkábajáró házurát, az ovibajáró nagyfiát... Jobbnak láttuk máshogy megoldani ezt. A megoldás az lett, h összetaszítottunk két ágyat és így ... egy fél szobányi ágyon elfért az egész család. Mai napig így alszunk. Tibike legbelül. Egész pontosan a nagyhalom plüssállat legbelül és mellettük-közöttük Tibike.
Azután következünk mi ketten Jutkával, a sorrend függ a szoptatástól.
Apa legkívül. Ez volt az egyetlen hozzáfűznivalója az együttalváshoz: lehessen ő legkívül. :)
Az együttalvásos szoptatásról csak áradozni tudok. Az ember nem felébred ezerszer, hanem csak kómásan kinyitja a szemét, betömi a nyávógó gyerek száját és mindenki tovább alszik. Az anyukának nem kell lábraállni és felébredni. A baba olyan gyorsan kapja, h nincsen ideje megébredni és dühbe gurulni, h aztán hosszú percekig kelljen vigasztalni. A nagytesó sem nagyon féltékeny, hiszen ő is odabújhatott a csládhoz. Biztosan nem jut eszembe minden előny, de ezek a legfontosabbak.
Reggel nem emlékszünk, hogy hány is tkp az az ezer, de hát kit érdekel. Az már annál inkább, hogy reggel mindenki pihent.
Hátrány: mindenki, aki ezt megtudja (szomszéd, rokon, vagy csak a játszótéren a szupernayu), kiosztja az észt, hogy micsoda elkényeztetés, majd meglátom, h nem fogom tudni kirakni. Úgyis az lesz a végee, h drasztikus módszerekkel írtjuk ki a gyerekeket a hitvesi ágyból. Szóval ezeket végig kell hallgatni. Általában minden "jótanácsot" unok, és ez az együttalvás téma, ez nagyon vonzza azokat a bizonyos idézőjeles jótanácsosztókat.
Na szóval nonstopszoptatás folyt kb 4 hónapig tutti. Négy hónaposan talán egy kicsikét lazább lett, aztán fél éves volt Jutka, amikor rájöttem, h bizony már van olyan, hogy eltelik 15-20 perc azzal, hogy egyedül elmatat a játékaival.
Enni elég későre kezdett el. Fél évig, sőt, 6 és fél hónapig kizárólag csak szopit kapott. Aztán kezdődtek a pépek. Eléggé kétségbe estem, hogy a lányka semmit sem akar enni, de aztán rájöttem, hogy megeszi ő, csak ne adjak pépet, azt útálna, adjak darabokat, azt a kis kezével ő maga teszi a szájába és úgy megeszi. Azóta is elég disznó módon eszik, de igazán nem panaszkodhatok, jóétvágyú kicsi léányka, nem válogat, nagyjából mindent megeszik.
Egyéves korára annyira kis csendes baba lett, hogy nem igazán akartam hinni a szememnek.
Nagyon szééép, aranyos, kedves, stb. Objektív anyai véleényem szerint...
Ha Zalán ideadja majd azt a jólsikerült fotót, akkor majd felteszem, h mindenki megcsodálhassa :)
Most a legújabb az, hogy a "csöcsöncsüngő" lányomat szombaton reggel 10-kor megszoptattam, majd elmentünk Homoródra. Lásd a multkori bejegyzést. Vasárnap délután 4kor visszaértünk, és a lányka nagyon örült nekünk, tapsolt, kacagott, rittyegtetett, de nem kért szopit. Azóta nem is adtam. Nagyon ritkán jutott eszébe, de nagyon könnyű leszerelni.
Cuci barátnémnak volt igaza: nagyon önnyű lesz, ha határozott leszel. A hugom is megmondta: a legelső lépés az, hogy én nagyon határozottan el kell döntsem, hogy tényleg le akarom szoktatni.
Nos, az igazság az, hogy én tkp csak az éjszakairól akartam leszoktatni, pontosabban reménykedtem, h arról le tudjuk. Hogy ez így fog alakulni, azt nem tudtam.
Tehát az elmúlt hétvégét, ha még nem lelkendeztem róla eleget, nagyon szok szempontból jól sült el.
Megadta a löketet a szopi abbahagyásához.
És arról még nem is beszéltem, hogy Tibikének, nekem és a kettőnk kapcsolatának mennyire-de-mennyire jó volt ez a kis együttlét. Tehát mindenki jól járt! :)
Most így utólag jöttem rá, hogy a cím ez kellett volna legyen: Jutka szoptatásának története. :)
2012. február 22., szerda
2012. február 20., hétfő
Csanna shoppingol
(Ezt a bejegyzést főleg azért írom, h nehogy valaki rossz véleményt alakítson a fiamról, amiért nem akart a nagy pályán sízni.)
Csannánál kitört egy kis szakmai ártalom, de szerintem, a Waldorf-párti fejemmel mondom ezt, ennek az ilyen formája belefér. Én magam is meglepődtem a dolgon. (Aki nem tudná, Csanna matektanárnéni volt, míg nyugdíjba nem volnult.)
Medgyesen Tibike egy veder játék építőkockát kirakott, az volt az ő boltja, és "gyere nagymama vásárolj!" Nagymama ment is hűségesen, cseresznyét, salátát és mindent vett. Egyikből többet, másikból kevesebbet. Tibike addig nyomkodta Csapja őshonos rádióján a gombokat, míg kinyílt az ajtója (ahová a kazettát kellett betenni, amikor még műlödött az a része is). Az volt a kasszagép, ami úgy kipattant. Megmondta, h 8 lej, vagy 13 lej vagy éppen mennyi. Csanna a markába nyomta a levegőpénzt és ment minden, mint a karikacsapás...
Az a bizonyos szakmai ártalom ez a boltos játék közben tört elő.
-Gyere Nagymama vásárolj valamit!
-Narancsot kérek!
-Mennyit?
-Annyit, h ahányan vagyunk, mindenkinek jusson egy.
-Hát Jutka egy, Csapja kettő, Anya három, Te vagy négy és én vagyok öt. Ötön vagyunk, Nagymama.
-Jó, akkor öt narancsot kérek!
(Jutka a másik szobában aludt, Csapja nem volt otthon, tehát nem lehetett mindenkire ránézni.)
-Gyere Nagymama vásárolni!
-Barackot kérek!
-Mennyit?
-Annyit, h mindenkinek kettő jusson!
A gyerek mit elmélkedett magában, mit nem, egyszercsak azt mondta, hogy:
-Akkor tízet adok!
Egyik következő alkalomkor valamire 9 lejt kért a boltosbácsi.
-Nekem csak 10 lejesem van, boltosbácsi, kérem adjon vissza!
-Jó!
-Na, mennyit ad vissza, boltos bácsi?
-Hát egy lejt!
Még volt egy ilyen visszaadásos próbálkozás, de 10 lejből kellett volna visszaadnia, amikor 8 lejbe került a dolog, de az már nem sikerült.
Teljesen ledöbbenve hallgattam a shoppingolási akciót, ti én soha még számolni sem tanítottam a fiamat. Most számol valameddig, felismeri a számjegyeket, és ezek szerint ért is valamit belőle.
Csannánál kitört egy kis szakmai ártalom, de szerintem, a Waldorf-párti fejemmel mondom ezt, ennek az ilyen formája belefér. Én magam is meglepődtem a dolgon. (Aki nem tudná, Csanna matektanárnéni volt, míg nyugdíjba nem volnult.)
Medgyesen Tibike egy veder játék építőkockát kirakott, az volt az ő boltja, és "gyere nagymama vásárolj!" Nagymama ment is hűségesen, cseresznyét, salátát és mindent vett. Egyikből többet, másikból kevesebbet. Tibike addig nyomkodta Csapja őshonos rádióján a gombokat, míg kinyílt az ajtója (ahová a kazettát kellett betenni, amikor még műlödött az a része is). Az volt a kasszagép, ami úgy kipattant. Megmondta, h 8 lej, vagy 13 lej vagy éppen mennyi. Csanna a markába nyomta a levegőpénzt és ment minden, mint a karikacsapás...
Az a bizonyos szakmai ártalom ez a boltos játék közben tört elő.
-Gyere Nagymama vásárolj valamit!
-Narancsot kérek!
-Mennyit?
-Annyit, h ahányan vagyunk, mindenkinek jusson egy.
-Hát Jutka egy, Csapja kettő, Anya három, Te vagy négy és én vagyok öt. Ötön vagyunk, Nagymama.
-Jó, akkor öt narancsot kérek!
(Jutka a másik szobában aludt, Csapja nem volt otthon, tehát nem lehetett mindenkire ránézni.)
***
-Gyere Nagymama vásárolni!
-Barackot kérek!
-Mennyit?
-Annyit, h mindenkinek kettő jusson!
A gyerek mit elmélkedett magában, mit nem, egyszercsak azt mondta, hogy:
-Akkor tízet adok!
***
Egyik következő alkalomkor valamire 9 lejt kért a boltosbácsi.
-Nekem csak 10 lejesem van, boltosbácsi, kérem adjon vissza!
-Jó!
-Na, mennyit ad vissza, boltos bácsi?
-Hát egy lejt!
***
Még volt egy ilyen visszaadásos próbálkozás, de 10 lejből kellett volna visszaadnia, amikor 8 lejbe került a dolog, de az már nem sikerült.
Teljesen ledöbbenve hallgattam a shoppingolási akciót, ti én soha még számolni sem tanítottam a fiamat. Most számol valameddig, felismeri a számjegyeket, és ezek szerint ért is valamit belőle.
Hétvégi kaland, sízéssel
Az úgy kezdődött, h amikor Bakibébi telefonált, h Homoródon lesz ez a sízés, akkor Tibi már rég tudta, hogy ő azon a 7végén Budapesten lesz Dream Theater koncerten, a jegye is megvolt már rég.
Tehát Baki telefonált, hogy ezen a hétvégén megy a nagycsapat Homoródra.
Előszöris 1-2 órát keseregtem, hogy milyen kár, hogy nem tudok elmenni. Mert Tibi elviszi az autót, mert két gyerekkel nem tudok elbánni, főleg, h Jutka még nem is jár, tehát őt vagy bent tartom, vagy kint a hátamon. Tehát volt néhány nagyon jó okom nem menni. De persze kívánkoztam nagyon. Néhány óra kesergés és önsajnálat után elkezdtem azon gondolkodni, hogy tudnám megoldani a dolgot. Első lépés az lett, hogy még aznap elkezdtük a "nincsen már éjszakai szopi" nevű őrpjektet. Este szophatott és reggel, közben nem. Éjszaka Tibi volt szolgálatos. Eredmény: sokkal könnyebben ment, mint amire mi számítottunk. :)
És akkor azon a héten szerdán kezdődött az igazi kaland. Szerdán este, az egész család elrobogtunk Medgyesre, majd csütörtök hajnlaban Tibi visszajött, neki ti. munkanap volt a csütörtök. Ő csütörtökön elvonult Budapestre, pénteken megnézte a nagy koncertet, szombaton hazajött. Vasárnap pedig értünk jött Medgyesre.
Ezalatt mi a csütörtököt és pénteket ott töltöttük a szüleimnél, hogy Jutka szokja a terepet és a nagyszüleit :) (Bár már felismeri és elfogadja Őket, ehhez nem fér kétség.) Szombat reggel aztán reggeli után 10 órakor szopit kapott és mi Tibikével ketten, Csapjának az Aveojával meg sem álltunk Homoródig. Ott pedig rögtön felöltöttük a sícuccot és mentünk is ki a pályához. Béreltünk Tibikének egy kis bakancsot és lececskét. Nagyon jól állt a lábán. :) A tag nekem nem adott léceket, mondván, h nincsen az én méretemhez illő léc, csak hosszabb, ha tudnék úgy sízni, mint ahogy nem tudok, akkor adott volna egy olyant. De nem is baj, Tibikét én húzkátam valami lankás részen, lefelé szaaldtam mellette kézenfogva, felfelé húztam. Több mint egy órát sízett, nagyon lelkes volt. Figyelte Maját, ahogy az oktatóval sízik és azt mondta, h ő is szeretne attól a bácsitól megtnaulni sízni. Megbeszéltük Ernővel, az oktatóval, hogy holnap reggel 10 és 11 között Tibikével foglalkozik.
Aznap Tibike sokat nézte a felvonót, ezer kérdést feltett a működésével kapcsolatban... szemlátomást nagyon le volt nyűgözve ettől a fantasztikus szerkezettől. :)
(zárójel: kérdem Tibikétől, hogy mondjuk holnap a bácsinak, h te Tibike vagy, vagy Tibor? Válasz: -Mondjuk inkább, hogy Tibor, mert Tibike inkább csak a házinevem.)
Reggel 10 órakor már ott tündököltünk teljes díszben. Előkerült Ernő is, és hipp-hopp nagy bátran elindultak a felvonón felfelé ketten. Én lent maradtam, a pálya aljában és büskén néztem utánuk, hogy hééé, nem ismerek a fiamra, mintha nem is ő lenne. A kis óvatos, visszahúzódó, semmi újat ki nem próbáló fiacskám minden különösebb rábeszélés nélkül megengedte, h sílécet kössünk a lábára és egy vadidegen pasassal vonul felfelé. A gyerekek felvivése a felvonón úgy zajlott, h az oktató a lába között tartotta a gyereket. Tehát a 4 síléc párhuzamos egymással, a két szélső az oktatóé, a két középső a gyereké.
Büszke is voltam erősen a fiamra, gondoltam magamban, h csak lászik, h már majdnem 5 éves, már sokkal bátrabb és bizalommal fordul egy idegen felé. Tibit felhívtam telefonon és lelkesen magyaráztam, h micsoda kalandban van részünk! Azonnal jönnek lefelé. Hosszasan elbeszélgettünk telefonon, de feltűnően későre láttam meg őket, amint nagyon lassan araszolgatnak lefelé.
Valahogy leértek, csak azt nem értettem, hogy miért hozza Tibikét a lába között az oktató, másokat úgy hozott elsőre, hogy ő háttal jött, a síbotba kapaszkodott a tanítvány és így kanyargóztak lefelé.
Végre valahára leértek éééééééééééééééés akkor kiderült, h Tibike többször NEM fog felmenni.
Ami kiderült: amikor felértek, és a gyerek szembenézett a pályával, akkor annyira elkezdett reszketni, hogy az egész teste remegett. Az oktató mondta, h életében nem járt így, aki nem akar sízni, az a hisztit kiveri a felvonó előtt, tehát visszakerül a szülőkhöz, mielőtt feltennék a felvonóra. Az én Tibikém nem hisztizett, nem bőgött, nem csinált jelenetet, de agyon határozott volt abban, h nem fog újra felmenni. A kérdésre, hogy soha többet? az volt a válasz, hogy "de igen, amikor 5 éves leszek, akkor jobban fogok tudni sízni." Ernő bácsival haver volt, pacsit adott, és beszélgetett illedelmesen (nála ezek sem egyértelműek, simán lesüti a felét és egyetlen szót sem szól ahhoz, aki neki nem szimpatikus).
Nekem akkor hirtelen kettőt kellett vigasztalnom. Előszöris a fiamat, másodszor az oktatót, aki nem győzte magyarázni, hogy de higgyem el, h ő soha nem járt így, nem szólt gorombán a gyermekhez, stb, nehogy azt higgyem, h miatta alakult így a dolog. Én ezt tudtam pontosan, hiszen egyrészt ismerem a fiamat, másrészt előtte való nap volt alkalmam lefigyelni, hogyan foglalkozik a gyerekekkel. Ha nem tűnt volna szimpatikusnak, de főleg megbízhatónak, akkor nem bízom a kezeire a gyermekemet. Tehát ott álltam és vigasztaltam kettőt, miközben engem is vigasztalhatott volna valaki.
Ott két napig azt látom, h minden gyerek, beleértve a térdigérőket is, sízik és élvezi, hogy sízhet és elég nehéz leszedni ket a pályáról, mert üvöltenek, hogy mégmégmég... az én fiam meg...
A kérdésekre két válasz érkezett. Az egyik az, hogy félt, hogy leeseik a dombról, a másik pedig, hogy az volt a baj, hogy anya nem volt ott velem.
Ez a leesik a dombról... ez elég ismerős. Ugyanis Tibike nagyon félt a felfelé való mászástól már egészen pici korától. (Lásd 3 éves elmúlt, mire mert csúszdázni a játszótereken.) Teljesen úgy tűnik, h tériszonya van. Nem tudom, h a tériszonnyal születnek, vagy honnan lesz. Na én sem vagyok egy alpinista típus, de még soha nem féltem attól, h leesek egy dombról.
Na akkor a magam vigasztalása:
Vasárnap 2 körül indultunk Tibikével visszafelé. Medgyesen Apa már odaért. Jutka megörült nekünk, de meglepetésemre nem kért szopit. Nem csak akkor rögtön, hanem egész nap nem.
Ebédeltünk és ebéd után mindenkinek kiosztottuk a gyerekét, az autóját és szépen hazajöttünk. Este 9re holtfáradtan ugyen, de hazaértünk és ma már mindenki csinálta a maga dolgát.
Nagyszerű hétvége volt! Eldöntöttem, hogy ezután többet járunk sízni. Erre majd inkább spórolunk nyáron. :D
Tehát Baki telefonált, hogy ezen a hétvégén megy a nagycsapat Homoródra.
Előszöris 1-2 órát keseregtem, hogy milyen kár, hogy nem tudok elmenni. Mert Tibi elviszi az autót, mert két gyerekkel nem tudok elbánni, főleg, h Jutka még nem is jár, tehát őt vagy bent tartom, vagy kint a hátamon. Tehát volt néhány nagyon jó okom nem menni. De persze kívánkoztam nagyon. Néhány óra kesergés és önsajnálat után elkezdtem azon gondolkodni, hogy tudnám megoldani a dolgot. Első lépés az lett, hogy még aznap elkezdtük a "nincsen már éjszakai szopi" nevű őrpjektet. Este szophatott és reggel, közben nem. Éjszaka Tibi volt szolgálatos. Eredmény: sokkal könnyebben ment, mint amire mi számítottunk. :)
És akkor azon a héten szerdán kezdődött az igazi kaland. Szerdán este, az egész család elrobogtunk Medgyesre, majd csütörtök hajnlaban Tibi visszajött, neki ti. munkanap volt a csütörtök. Ő csütörtökön elvonult Budapestre, pénteken megnézte a nagy koncertet, szombaton hazajött. Vasárnap pedig értünk jött Medgyesre.
Ezalatt mi a csütörtököt és pénteket ott töltöttük a szüleimnél, hogy Jutka szokja a terepet és a nagyszüleit :) (Bár már felismeri és elfogadja Őket, ehhez nem fér kétség.) Szombat reggel aztán reggeli után 10 órakor szopit kapott és mi Tibikével ketten, Csapjának az Aveojával meg sem álltunk Homoródig. Ott pedig rögtön felöltöttük a sícuccot és mentünk is ki a pályához. Béreltünk Tibikének egy kis bakancsot és lececskét. Nagyon jól állt a lábán. :) A tag nekem nem adott léceket, mondván, h nincsen az én méretemhez illő léc, csak hosszabb, ha tudnék úgy sízni, mint ahogy nem tudok, akkor adott volna egy olyant. De nem is baj, Tibikét én húzkátam valami lankás részen, lefelé szaaldtam mellette kézenfogva, felfelé húztam. Több mint egy órát sízett, nagyon lelkes volt. Figyelte Maját, ahogy az oktatóval sízik és azt mondta, h ő is szeretne attól a bácsitól megtnaulni sízni. Megbeszéltük Ernővel, az oktatóval, hogy holnap reggel 10 és 11 között Tibikével foglalkozik.
Aznap Tibike sokat nézte a felvonót, ezer kérdést feltett a működésével kapcsolatban... szemlátomást nagyon le volt nyűgözve ettől a fantasztikus szerkezettől. :)
(zárójel: kérdem Tibikétől, hogy mondjuk holnap a bácsinak, h te Tibike vagy, vagy Tibor? Válasz: -Mondjuk inkább, hogy Tibor, mert Tibike inkább csak a házinevem.)
Reggel 10 órakor már ott tündököltünk teljes díszben. Előkerült Ernő is, és hipp-hopp nagy bátran elindultak a felvonón felfelé ketten. Én lent maradtam, a pálya aljában és büskén néztem utánuk, hogy hééé, nem ismerek a fiamra, mintha nem is ő lenne. A kis óvatos, visszahúzódó, semmi újat ki nem próbáló fiacskám minden különösebb rábeszélés nélkül megengedte, h sílécet kössünk a lábára és egy vadidegen pasassal vonul felfelé. A gyerekek felvivése a felvonón úgy zajlott, h az oktató a lába között tartotta a gyereket. Tehát a 4 síléc párhuzamos egymással, a két szélső az oktatóé, a két középső a gyereké.
Büszke is voltam erősen a fiamra, gondoltam magamban, h csak lászik, h már majdnem 5 éves, már sokkal bátrabb és bizalommal fordul egy idegen felé. Tibit felhívtam telefonon és lelkesen magyaráztam, h micsoda kalandban van részünk! Azonnal jönnek lefelé. Hosszasan elbeszélgettünk telefonon, de feltűnően későre láttam meg őket, amint nagyon lassan araszolgatnak lefelé.
Valahogy leértek, csak azt nem értettem, hogy miért hozza Tibikét a lába között az oktató, másokat úgy hozott elsőre, hogy ő háttal jött, a síbotba kapaszkodott a tanítvány és így kanyargóztak lefelé.
Végre valahára leértek éééééééééééééééés akkor kiderült, h Tibike többször NEM fog felmenni.
Ami kiderült: amikor felértek, és a gyerek szembenézett a pályával, akkor annyira elkezdett reszketni, hogy az egész teste remegett. Az oktató mondta, h életében nem járt így, aki nem akar sízni, az a hisztit kiveri a felvonó előtt, tehát visszakerül a szülőkhöz, mielőtt feltennék a felvonóra. Az én Tibikém nem hisztizett, nem bőgött, nem csinált jelenetet, de agyon határozott volt abban, h nem fog újra felmenni. A kérdésre, hogy soha többet? az volt a válasz, hogy "de igen, amikor 5 éves leszek, akkor jobban fogok tudni sízni." Ernő bácsival haver volt, pacsit adott, és beszélgetett illedelmesen (nála ezek sem egyértelműek, simán lesüti a felét és egyetlen szót sem szól ahhoz, aki neki nem szimpatikus).
Nekem akkor hirtelen kettőt kellett vigasztalnom. Előszöris a fiamat, másodszor az oktatót, aki nem győzte magyarázni, hogy de higgyem el, h ő soha nem járt így, nem szólt gorombán a gyermekhez, stb, nehogy azt higgyem, h miatta alakult így a dolog. Én ezt tudtam pontosan, hiszen egyrészt ismerem a fiamat, másrészt előtte való nap volt alkalmam lefigyelni, hogyan foglalkozik a gyerekekkel. Ha nem tűnt volna szimpatikusnak, de főleg megbízhatónak, akkor nem bízom a kezeire a gyermekemet. Tehát ott álltam és vigasztaltam kettőt, miközben engem is vigasztalhatott volna valaki.
Ott két napig azt látom, h minden gyerek, beleértve a térdigérőket is, sízik és élvezi, hogy sízhet és elég nehéz leszedni ket a pályáról, mert üvöltenek, hogy mégmégmég... az én fiam meg...
A kérdésekre két válasz érkezett. Az egyik az, hogy félt, hogy leeseik a dombról, a másik pedig, hogy az volt a baj, hogy anya nem volt ott velem.
Ez a leesik a dombról... ez elég ismerős. Ugyanis Tibike nagyon félt a felfelé való mászástól már egészen pici korától. (Lásd 3 éves elmúlt, mire mert csúszdázni a játszótereken.) Teljesen úgy tűnik, h tériszonya van. Nem tudom, h a tériszonnyal születnek, vagy honnan lesz. Na én sem vagyok egy alpinista típus, de még soha nem féltem attól, h leesek egy dombról.
Na akkor a magam vigasztalása:
- tkp úgy indultam el itthonról, hogy ha sikerül ráimádkoznom a lécet a lábára, akkor már megérte odamenni. Nem voltam biztos abban, h ez sikerülni fog. Ehhez képest már menet az autóban aggódva kérdezte, h ő hogyan fog sízni, mert neki nincsen bakancsa és léce? Megbeszéltük, h lesz kölcsönző és már úgy mentönk oda, hogy na hol az a síszerkó?
- A gyereknek tetszett a felvonó és fel akart menni. Lelkesen várta, h az a tanárbácsi őt megtanítja sízni. Jószántából felment.
- Hiszti és jelenet nélkül, de határozottan tudta, h mi a véleménye. Tehát nem lehetett legyúrni a torkán, amit ő nem akart, ez végülis nem rossz dolog. Nem fogösszeszorítva végigcsinálja, amit elvárnak tőle.
- Végül nem azt mondta, hogy soha nem sízik többet, hanem azt, h jövőben még meg fogja próbálni.
- Na és mi a legrosszabb, ami történhet? Hogy nem tanul meg sízni! Hát élnek még a Földön olyan emberek, akik nem tudnak sízni. Mégpedig úgylehet boldogan élnek ettől.
- És ez kaland után még kérte, h sízzünk ott, ahol a tegnap próbálkoztunk. Ezek után még egy jó bő félórát csúszkált a lankás részen.
Vasárnap 2 körül indultunk Tibikével visszafelé. Medgyesen Apa már odaért. Jutka megörült nekünk, de meglepetésemre nem kért szopit. Nem csak akkor rögtön, hanem egész nap nem.
Ebédeltünk és ebéd után mindenkinek kiosztottuk a gyerekét, az autóját és szépen hazajöttünk. Este 9re holtfáradtan ugyen, de hazaértünk és ma már mindenki csinálta a maga dolgát.
Nagyszerű hétvége volt! Eldöntöttem, hogy ezután többet járunk sízni. Erre majd inkább spórolunk nyáron. :D
2012. február 14., kedd
Számlálás
Temesváron, Boróék konyhájának ablaka a blokk zárt udvarára néz, ahová be szoktak parkolni az ottlakók. Egy szép napon, Tibike (4év 9 hó) és Laca (2 év 9 hó) egy-egy széken álldogálnak az ablak előtt, nézegetik az autókat és mély egyetértésben osztják, hogy az ott egy VolksWagen, az Opel, stb. Egyszer Tibikének eszébe jut, h megszámolja az autókat.
-1,2,3,4,5,6,7,8,9,10,11,12! Laca! Hány autó van?
Laca is számolni kezd: - 1,2,3,9,5,6...
-Nem jól van Laca, nem úgy kell számolni, figyelj ide, megtanítlak! 1,2,3,4,5,6,7,8,9,10,11,12! Na? Hány van?
Laca újrakezdi: - 1,2,3,5,13.
-Nem! Laca, nem úgy kell. Figyelj már ide! - mondja ingerülten Tibike - 1,2,3,4,5,6,7,8,9,10,11,12! Na? Hány van?
Laca: - Jengeteg!
És már meg is volt a békesség :)
-1,2,3,4,5,6,7,8,9,10,11,12! Laca! Hány autó van?
Laca is számolni kezd: - 1,2,3,9,5,6...
-Nem jól van Laca, nem úgy kell számolni, figyelj ide, megtanítlak! 1,2,3,4,5,6,7,8,9,10,11,12! Na? Hány van?
Laca újrakezdi: - 1,2,3,5,13.
-Nem! Laca, nem úgy kell. Figyelj már ide! - mondja ingerülten Tibike - 1,2,3,4,5,6,7,8,9,10,11,12! Na? Hány van?
Laca: - Jengeteg!
És már meg is volt a békesség :)
2012. február 10., péntek
A mosogatógép
Már legalább két éve készülünk mosogatógépet venni. A konyhabútort már úgy is csináltattam, h megvolt a helye, csak éppen a vegyszereket tartottam abban a szekrénykében.
Nemrég aztán került egy kis pénzmagocska. Beszéltük is, néztük is, h milyent kéne vegyünk, de aztán nem vettük meg, hanem elutaztam Temesvárra.
Hazatéréünk utni első hétfőn hazaállít a kedves férjem azzal a szöveggel, hogy nekem akkora meglepetést hozott, h egyedül nem tudja behozni, legyek szíves menjek ki az autóig vele. Én meg nagy naívan azt hittem, h valamit meg kell nézni, vagy mittudomén, semmiképpen sem konkrét cipelésre gondoltam. S hááát, láss csodát: a csomagtartóból tényleg be kellett hozni a mosogatógépet!
A születésnapi meglepetéshez az is hozzátartozott, hogy szerdán jött a tag, h beszerelje. De kiderült, h icipicit át kell szabni a bútort, ezért nem szerelte be, hanem kitámasztotta a munkalapot és elvitte a szekrényemet. De tegnap, csütökrtön már hozta is vissza és tádámm! pillanatnyilag megy a próbamosogatás. Tehát most éppen mosok, mosogatok, kávézok és blogot írok egyszerre! Ezt csinálja utánam valaki :D
Köszi, Tibi, szép ajándék volt és nagyszerű meglepetés :)
Nemrég aztán került egy kis pénzmagocska. Beszéltük is, néztük is, h milyent kéne vegyünk, de aztán nem vettük meg, hanem elutaztam Temesvárra.
Hazatéréünk utni első hétfőn hazaállít a kedves férjem azzal a szöveggel, hogy nekem akkora meglepetést hozott, h egyedül nem tudja behozni, legyek szíves menjek ki az autóig vele. Én meg nagy naívan azt hittem, h valamit meg kell nézni, vagy mittudomén, semmiképpen sem konkrét cipelésre gondoltam. S hááát, láss csodát: a csomagtartóból tényleg be kellett hozni a mosogatógépet!
A születésnapi meglepetéshez az is hozzátartozott, hogy szerdán jött a tag, h beszerelje. De kiderült, h icipicit át kell szabni a bútort, ezért nem szerelte be, hanem kitámasztotta a munkalapot és elvitte a szekrényemet. De tegnap, csütökrtön már hozta is vissza és tádámm! pillanatnyilag megy a próbamosogatás. Tehát most éppen mosok, mosogatok, kávézok és blogot írok egyszerre! Ezt csinálja utánam valaki :D
Köszi, Tibi, szép ajándék volt és nagyszerű meglepetés :)
Temesvár
Múlt hetet ismét Temeváron töltöttük. Kezdek rájönni, hogy a blokklakás bejövése a divatba miért jön kéz a kézbe a kevés-gyerek-vállalása divatjával. Adott volt Boróék 3 szobás, negyedik emeleti blokklakásuk és 7, mondom HÉT személy. Ahhoz képest nem is volt konfliktus, de belátom, h ezt hosszú távon nem lehetne kibírni.
Tehát Boró a két kicsijével, és Zalán, aki a térde miatt betegszabin ücsörög otthon. Szegény Zalánt sajnáltuk már startból, pedig akkor még nem tudtuk, hogy a hét végére még arcüreggyuszi is beköszönt Hozzá. Na de nagyszerű, h otthon volt egész héten, mert így, a "nagyfiúk" levadulása esetén adott volt a meseolvasó. Kössz, Zalán! :)
Aztán négyükhöz csapódtunk még 3-an. (Tibi csak a 7végéken vett részt, Őt most nem számítjuk).
A hét nagyszerűen telt, különösen az első 2 nap, a hétfő és a kedd délelőtt.
Hétfőn: volt 2 játszóterezés, d.e. és d.u. is. Az a játszótér izgalmasabb, mint Kolozsváron bármelyik. Csomó fajáték van benne, mint valami Waldorf-ovi udvarában. Flinstons autó, vonat, ilyen-olyan mászókák, ugráló, stb.
A Flinstons autóba nekünk anyukáknak és a kistesóknak is be kellett üllni. Ez abból állt, h az autó mögé álltunk babástól. Ide-oda szállítottak bennünket a fiúcskák. Igen, szállítottak, mert, hogy ne legyen ebbl is vita, kineveztük tandem-autónak, amit ketten is lehet vezetni. (a végleges megnevezése: tandeN-kombi-dacia)
Egyszer aztán Tibikének nagy ötlete támadt, "Szálljatok be, mindenki, mert megyünk Sárosra!" - kiálltotta. Nem kérettük magunkat, örömmel mentünk. Kiszállás után kijelentette, hogy ő bizony Csapja-nagytata. Mivel éppen megérett a szőlő, minden unokájának hozott egy szép gerezd szőlőt és felszólított, h a kicsiknek legyünk szívesek magozzuk ki. Aztán elment kertbe permetezni (most permetezni, de tavaly nyáron még Termetezni járt nagytata. :) )
Ugrálnunk is kellett az ugrálóban, amit ő szerelt össze, spéci az unokáinak.
Végül a favonat Opel Vivaro-vá alakult és abba kellett beülni, hogy ide-oda kocsikáztasson bennünket Csapja.
Hétfőn éjszaka nagyon fájtatta a fülét a fiacskám, de azért a kedd délelőtti játszóterezést nem hagytuk ki. Délután pedig irány Ioana, az orvosnő. Kiderült, h fülgyulladás van, kaptunk fülcseppet, orrcseppet, lázcsillapítót és arra vonatkozó instrukciókat, hogyan tegyünk a fülecskébe anyatejet meg fokhagymát.
Bármennyire is aggódtunk, h a többiek nehogy elkapják, szerdától Bálintka lázasodott be csúnyán, csütörtökön már Laca is, így a csütörtöki kontrollra már nemcsak Tibikét vittük felülvizsgálatra, hanem a Boró két fiát is. Így aztán csütörtökön és pénteken őriztük a blokklakást, hallgattuk a hisztiket, a nyávogásokat, és minden egyéb extra, ami a gyermekek-bennt-tartásával együtt jár.
Pétek reggel arra ébredtünk, h ömlik a hó. Nem, nem hullt, hanem ömlött. Péntek este megérkezett Tibi, azt mondta, h ngayon kellett figyelnie, mert mindenhol havazott, néhol jobb, néhol rosszabb volt az út.
Havazott is vasárnap reggelig, néha pihézett, de többnyire ömlött. Vasárnap reggelre minimum 30 cm hó hullt le. A hazaútunk vasárnap azzal kezdődött, h Tibi egy fél órát lapátolta a havat, h egyáltalán ki tudjon állni a parkolóból.
A hazútunk elég hosszú volt, Aradig elég normális volt az út, aztán Aradtól Nagyváradig olyan, hogy nem hittünk a szemünknek. ha Firtosmartonostól Székelykeresztúrig lett volna olyan, azt még talán megérteném. Aszfaltot nem láttunk, nem volt sem homokozva, sem félretolva a hó, egyetlen eltakarító járművet sem láttunk. Így kb. 30-40 km/h -val jöttünk Váradig. Ott aztán megálltunk tankolni, enni, inni, pelenkázni, stb. Egy órát álltunk, kb. Onnan már egész európaiason lehetett jönni, a szokásos 2 és fél óra alatt értünk haza Váradról.
Következtetés: az út Solenzával 5 és fél óra, Volvoval pedig 8.
Amit iszonyan sajnáltam, hogy a Bega parti fotó elmaradt... Az egyezség miatt sajnáltam...
Hét elején azt hittük, hogy még van rá idő, aztán a gyermekek lebetegedtek, aztán hó+hideg+fülgyulladásos fiúk+arcüreggyulladásos Zalán... tehát logikus, h nem jöhetett össze a dolog, de... hát sajnálom nagyon.
Még a hugi mosogatógépjéről szeretnék szólni. Amit mosogatott nekünk azon a héten... majdnem minden nap főztönk levest és másodikat, plusz vacsorára valamit... Ennyi ember után gép nélkül egy felnőtt non-stop mosogatott volna. Tehát kijelentem ezúttal, hogy a mosógép mellett a mosogatógép is nagyon hasznosnak tűnik :)
Nem tudom, h mikor megyünk még Temesvárra, de mindenesetre készülünk, és reméljük, h következőkor megússzuk a mindenféle gyuszikat és egészséges lesz a banda! :)
Tehát Boró a két kicsijével, és Zalán, aki a térde miatt betegszabin ücsörög otthon. Szegény Zalánt sajnáltuk már startból, pedig akkor még nem tudtuk, hogy a hét végére még arcüreggyuszi is beköszönt Hozzá. Na de nagyszerű, h otthon volt egész héten, mert így, a "nagyfiúk" levadulása esetén adott volt a meseolvasó. Kössz, Zalán! :)
Aztán négyükhöz csapódtunk még 3-an. (Tibi csak a 7végéken vett részt, Őt most nem számítjuk).
A hét nagyszerűen telt, különösen az első 2 nap, a hétfő és a kedd délelőtt.
Hétfőn: volt 2 játszóterezés, d.e. és d.u. is. Az a játszótér izgalmasabb, mint Kolozsváron bármelyik. Csomó fajáték van benne, mint valami Waldorf-ovi udvarában. Flinstons autó, vonat, ilyen-olyan mászókák, ugráló, stb.
A Flinstons autóba nekünk anyukáknak és a kistesóknak is be kellett üllni. Ez abból állt, h az autó mögé álltunk babástól. Ide-oda szállítottak bennünket a fiúcskák. Igen, szállítottak, mert, hogy ne legyen ebbl is vita, kineveztük tandem-autónak, amit ketten is lehet vezetni. (a végleges megnevezése: tandeN-kombi-dacia)
Egyszer aztán Tibikének nagy ötlete támadt, "Szálljatok be, mindenki, mert megyünk Sárosra!" - kiálltotta. Nem kérettük magunkat, örömmel mentünk. Kiszállás után kijelentette, hogy ő bizony Csapja-nagytata. Mivel éppen megérett a szőlő, minden unokájának hozott egy szép gerezd szőlőt és felszólított, h a kicsiknek legyünk szívesek magozzuk ki. Aztán elment kertbe permetezni (most permetezni, de tavaly nyáron még Termetezni járt nagytata. :) )
Ugrálnunk is kellett az ugrálóban, amit ő szerelt össze, spéci az unokáinak.
Végül a favonat Opel Vivaro-vá alakult és abba kellett beülni, hogy ide-oda kocsikáztasson bennünket Csapja.
Hétfőn éjszaka nagyon fájtatta a fülét a fiacskám, de azért a kedd délelőtti játszóterezést nem hagytuk ki. Délután pedig irány Ioana, az orvosnő. Kiderült, h fülgyulladás van, kaptunk fülcseppet, orrcseppet, lázcsillapítót és arra vonatkozó instrukciókat, hogyan tegyünk a fülecskébe anyatejet meg fokhagymát.
Bármennyire is aggódtunk, h a többiek nehogy elkapják, szerdától Bálintka lázasodott be csúnyán, csütörtökön már Laca is, így a csütörtöki kontrollra már nemcsak Tibikét vittük felülvizsgálatra, hanem a Boró két fiát is. Így aztán csütörtökön és pénteken őriztük a blokklakást, hallgattuk a hisztiket, a nyávogásokat, és minden egyéb extra, ami a gyermekek-bennt-tartásával együtt jár.
Pétek reggel arra ébredtünk, h ömlik a hó. Nem, nem hullt, hanem ömlött. Péntek este megérkezett Tibi, azt mondta, h ngayon kellett figyelnie, mert mindenhol havazott, néhol jobb, néhol rosszabb volt az út.
Havazott is vasárnap reggelig, néha pihézett, de többnyire ömlött. Vasárnap reggelre minimum 30 cm hó hullt le. A hazaútunk vasárnap azzal kezdődött, h Tibi egy fél órát lapátolta a havat, h egyáltalán ki tudjon állni a parkolóból.
A hazútunk elég hosszú volt, Aradig elég normális volt az út, aztán Aradtól Nagyváradig olyan, hogy nem hittünk a szemünknek. ha Firtosmartonostól Székelykeresztúrig lett volna olyan, azt még talán megérteném. Aszfaltot nem láttunk, nem volt sem homokozva, sem félretolva a hó, egyetlen eltakarító járművet sem láttunk. Így kb. 30-40 km/h -val jöttünk Váradig. Ott aztán megálltunk tankolni, enni, inni, pelenkázni, stb. Egy órát álltunk, kb. Onnan már egész európaiason lehetett jönni, a szokásos 2 és fél óra alatt értünk haza Váradról.
Következtetés: az út Solenzával 5 és fél óra, Volvoval pedig 8.
Amit iszonyan sajnáltam, hogy a Bega parti fotó elmaradt... Az egyezség miatt sajnáltam...
Hét elején azt hittük, hogy még van rá idő, aztán a gyermekek lebetegedtek, aztán hó+hideg+fülgyulladásos fiúk+arcüreggyulladásos Zalán... tehát logikus, h nem jöhetett össze a dolog, de... hát sajnálom nagyon.
Még a hugi mosogatógépjéről szeretnék szólni. Amit mosogatott nekünk azon a héten... majdnem minden nap főztönk levest és másodikat, plusz vacsorára valamit... Ennyi ember után gép nélkül egy felnőtt non-stop mosogatott volna. Tehát kijelentem ezúttal, hogy a mosógép mellett a mosogatógép is nagyon hasznosnak tűnik :)
Nem tudom, h mikor megyünk még Temesvárra, de mindenesetre készülünk, és reméljük, h következőkor megússzuk a mindenféle gyuszikat és egészséges lesz a banda! :)
Feliratkozás:
Bejegyzések
(
Atom
)