Kélek cukolkát

Ma gyűlés volt a suliban, 3tól. Megkértem Tibit, h ugorjon be, mégsem hiányozhatok minden egyes gyűlésről. És Tibi, rendes férj és csodálatos Apa, természetesen beugrott :)) (Kössz, Tibi)

A végére beértek a gyerekkel a suliba, ahol én átvettem a kölköt s Tibi visszament a céghez.

Még maradtunk kicsikét, beszélgettünk a kollégákkal, a hangulat nem volt a legfényesebb, ugyanis azt döntöttük el, h aki nem eszik az ne is dolgozzék. Csak persze ez még nem biztos...

Nos, már majdnem hazaindultunk, amikor Tibike elkezdte, hogy "kélek cukolkát". Nem tudom hányszor mondta el hazafelé. Mit mondta? Hisztizte, üvöltötte, toporzékolta.

Első módszer:

megállok, leguggolok a gyerek elé:
-Az igazgatónéni adott csokit, ettél csokit, igaz?
-Igen.
-Az igazgatónéni mandarint is adott, ettél mandarint, igaz?
-Igen.
-Vizet is ittál, igaz?
-Akkor nem vagy éhes, igaz?
-Igen.
-Szomjas se vagy, igaz?
-Akkor menjünk haza, otthon majd eszünk valamit ha éhesek leszünk. És nincsen hiszti! Jó?
-Igen.

Felállok, elindulunk, és: kélek cukolkát, kélek cukolkát, kélek cukolkát, kélek cukolkát, kélek cukolkát,... 

Második módszer:

tíz percen keresztül megyünk kézenfogva s én hallgatom, h ő cukolkát kél. De nem hallom.

Harmadik módszer:

-Kérjél nekem is!
-Kélek cukolkát.
-Kérjál nekem is!
-Mit mondtál, Anya?
-Azt, hogy én is kérek cukorkát és kérjél nekem is.
-Kélek cukolkát, kélek cukolkát, kélek cukolkát, kélek cukolkát, kélek cukolkát,... 

Negyedik módszer:

-Tibike , nincsen cukorkám, ha volna adnék.
-Kélek cukolkát, kélek cukolkát, kélek cukolkát, kélek cukolkát, kélek cukolkát,... 

Megint alkalmazom a második módszert: hallgatom perceken keresztül a histit szótlanul.

Ötödik módszer:

Kiveszem a zsebemből a semmit:
-Tessék Tibikém, itt a cukorka!
-Nem ilyent!!!! -Kélek cukolkát, kélek cukolkát, kélek cukolkát, kélek cukolkát, kélek cukolkát,... 

Közben felhív a hugom, kézenfogva húzom magam után a hisztiző gyereket, közben beszélek Boróval, ez lehetne mondjuk a 6. módszer, de ne vegyük annak.

Hazérünk, közben az eső is eleredt, az utolsó 100 méteren az ölömben a cukorkát követelő gyerekkel szaladtam miatta.

Itthon a gyerek tovább üvölt, h a hűtőből vegyük ki a cukolkát!!!

Hát, nincsen cukorkánk. Tényleg nincsen, ilynesmit nem tartok itthon. Végül eszembe jut, hogy van valami mazsola a kamarában. Rég nem ettünk mazsolát.

És akkor az utolsó módszer:

-Tibike: kérsz mazsolacukorkát?
-IGEEEEEEN! Kélek mazsolacukolkát. - ki is öltöttünk egy keveset egy tálkába és vidáman falatozza.
-Kélek olyan felél cukolkát is!
Kis fejtörét okozott, míg rájöttem, h a kölesgolyóról van szó. Töltöttünk abból is egy másik tányérba. Kölescukorkát, - így mondom én neki. Kövescukolkát, - egy mondja neki Tibike.

És végre csend lett és megelégedettség. Most, kedeseim, per pillanat a gyerek olvas! És közben falatozik. Hol egy "kövescukolkát" kap be, hol pedig egy "mazsolacukolkát"!

A cukorkáról: tőlem soha nem kapott cukorkát. Egyszer egyet egy akármilyen nénikétől az atcán, akit nem tudtam meggyőzni, h az én fiamnak ne adjon, mert hát olyan aranyos-szép gyermek, h ő muszáj neki adjon egy hitván mentolos-amúgy pedig fapados cukorkát. Nem értem az ilyen néniket: nem is nekem adta a cuccot, hanem direkt a Tibike kezébe. No, hagytam, h megegye. Nemrég tudtam meg, h egyet evett nyáron is, amíg a nagyszülőknél volt. Valaki hozta, neki adta, ilyen pálcikás cukorka volt. Most a hétvégén megint bejött egy ilyen pálcikás valami. ANyós elvitte a Billába és aztán, hogy ő kérte, vagy nem azt nem tudom. Én nem szóltam, mert gondoltam, h egy cukorka nem a világ... de úgy látszik, h neki nagyon bejött. :(

Rémsztori a javából

Nem tudom milyen címet adhatnék, ezzel nem vagyok 100% megelégedve. Ami biztos: ennyire nem ijedtem meg... soha?... mindenesetre rééééég az ideje...

Alaphelyzet: gyerek alszik a szobában. Én leülök a laptophoz, a konyhában, háttal az ajtónak. Az egész ház sötét, már elég sötét, mert 5:45 körül van és kint már nagyjából besötétedett. Egyedül csak a konyhában ég a villany.

Ekkor...

Valamit hallok... valaki elhúzott egy zipzárt? Nem, nem zipzár, valami zacskó zörög? Neem, nem zacskó. Vajon a gyerek felkelt és matat? Furcsa. Furcsa, mert nem szokott. Amikor ébred akkor felül és szólít: "ANYA!". Régebben sírt, ha nem látott, de ez rég volt. Nahát, gondolom, biztosan mégiscsak ő matat. Elindulok a konyhából, és a félhomályos előszobabában egy tag áll!!! Fekete nadrág, fekete bőrkabát. Nálamnál alacsonyabb minimum egy fél fejjel, lehet, h egy egésszel?

A szívem is majdnem megáll, elkezdtem neki üvölteni: Cum ati intrat??? (Hogy jött be???) Azt mondja, h most lépett be, kopogott. Nu ati batut! N-am auzit, mergeti repede afara! (Nem kopogott, nem hallottam, menjen gyorsan ki!) - eszeveszettül üvöltöttem, úgy emlékszem. És reszkettem és vissza kellett fogjam magam, h ne szökjek neki. Közben láttam a szemem sarkából, h a bejárati ajtóhoz közel felakasztott táskám lóg. Mármint kicsit inog. És a lappancsa csára áll. Számomra is hihetetlen, h mi mindent gondoltam egy századmásodperc alatt és nem vesztettem el a fejemet. Persze a rémültség az eléggé tiszta ügy volt, de hát nem is akartam titkolni.

Ő közben hótt nyugodt hangon, h most lépett be, áh, lehet, h egy kicsit halkan kopogott, de most-most lépett be, egy céget reklámoz.

Mire elmondta, a fejembe ezek futottak végig:
1. Az a táska az este volt velem, az Uchan-os bevásárláson. Este benne volt: pénztálca, 2 telefon, talon, kocsikulcs és Tibike keksze. A pénzt és a 2 telót áttettem ma reggel a sulibajáró táskába, a talont és a kocsikulcsot a hűtő tetejére... tehát CSAK a zörgős csomagolású keksz van abban. (Amit valószínűleg meghallottam. Na de zipzár?)
2. Csapja mesélte, h a nagytatája minden párbajt megnyert, a legfőbb taktikája az volt, h nem a kardot nézte, hanem az ellenfele szemét, és attól a pillanattól kezdve nem vettem le a szemem a tag szeméről.

Kiraktam az ajtó elé, kiléptem én is, és mondom neki: na MOST mondja meg, h milyen céget reklámoz. Amenajári interioare. (Belső berendezés.) Kérdem, h vízszereléssel foglalkoznak-e? Aszongya igen, az is megoldható. Mondom, h adjon egy telefonszámot, emailcímet és egy nevet. Várjon meg ITT, nehogy bejöjjön. Én bejöttem, ajtót bezártam, hoztam lapot és írószert. Egy fél percig keresgélt a telefonjába, míg onnan lediktált egy telefonszámot s egy nevet, h ez a "patron", hívjam fel. Persze csak útólag tűnt fel, ott az idegesség közepette nem, h aki reklámoz valamit a mai világban, az tele van névjegykártyával, mindenféle reklámanyaggal, nem zsebredugott kézzel jön, sehol egy táska, egy szatyor v valami nála...

Miután leírtam a tel-számot, megkérdeztem az ő nevét, mondott egy nevet. Azt s leírtam és kijelentettem hangosan és határozottan: "Si acum vreau sa vad cum inchideti poarta de dinafara!" (És most látni akarom, amint becsukja a kaput kívülről.) - De, hogy még mással is foglalkozik a cége... Mondom: nem érdekel, Va rog sa inchideti poarta de dinafara! Apropo: cum ati intrat pe poarta? (Kérem, csukja be a kaput kívülről! - Apropo, hogy jött be a kapun?) Nyitva volt. Igen, sajnos sokszor van nyitva a kapu. :( Itt az udvaron sokminden van: ovi és egy cég és egy másik család és mi. Miénk legelől az első ajtó és a mi ablakaink néznek az utcára.

No, lényeg, h a tag kiment, én utánamentem a kapuig és jól bezártam, majd vissza és ajtót bezár. Gyerek üldögél bent a matracon, mert ezalatt megébredt. Szopja az ujját.

Aztán kérdezgettem, h látta-e a bácsit, aki itt volt nálunk? Az mondja, h nem. És, hogy hallotta-e, h én beszélgettem azzal a bácsival? Milyen bácsival? Na, végül kihúzok egy nem-et. Pedig hangosan kiabáltam, azt hallotta? Nem. De Anya! Miért kiabáltál? - Mert a bácsi nem hallott jól, baj volt a fülivel. No, ennél többet nem tudtam meg Tibikétől. Mert ő, ha már hamarabb üldögélt volna, akkor ő éppen látta volna a bejárati ajtót... No mindegy... Amúgy szerintem a kiabálásomra és az ijedtségemre ébredt fel.

No, lényeg, h a tag nem vitt el semmit, legalábbis egyelőre úgy néz ki. És, h nem bántott engem, s a gyermeket sem.

És nem utolsó sorban. éljen Kolozsvár! Éljen Románia!

A sorrend

Ejsze egy éves sem volt a drágánk, amikor mindig kizárólag csak növekvő sorrendbe rendezte autóit. Így ma nem lepődtem meg, amikor az ovónéni újságolta, h ma Tibike kirakott egy csomó-csomó autót, tökéletes növekvő sorrendbe.

Amin tényleg meglepődtem: déli lefekvéskor 2 mesét szoktunk mondani. Ma előre kijelentette, hogy Anyja! Először a Hófelélkét mondjuk el, azután a Mejemedet, az utolsó pedig az Ipicili.

(Magyarázat: Hófehérke, A török és a Mehemed, Iciri-piciri)

Hófehérke után még mindig emlékezett: Most a Mejemedes mese következik.

És annak a végén: Az utolsó az Ipicili.

Laca és a legkisebb kecskedida

Boróval beszéltem telefonon. Lelkendezve mesélte, h Laca mostmár nemcsak kúszik, hanem néha négykézlábra áll és rugózik, mintha nagy ugrásra készülne. Ott osztjuk, h ebből biza mászás lesz.

Tibike, aki természetesen minden telefonbeszélgetésem alatt csupafül, egyszercsak beszól: Laszika mászik ki a kicsi lyukból!!! Az óra lyukából!!! Mint a kicsi kecskedida!

Hiába na, ez a kecskedidás mese nagyon megfogta :D