2009. szeptember 27., vasárnap

Kriszti, az új barát

Lejárt az első hét az oviban, s már-már azt hittem, h én nem találkozok soha Krisztivel. De sok sztorit hallottam már Róla.

Tibi majdnem minden nap meséli: ma is ott volt az a sírós kisfiú, úgy fogta az anyja ruháját, úgy kapaszkodott belé, nehogy az el tudjon menni. Egyébként valami nagyon fiatal csaj, szerintem egyetemista lehet - így Tibi.

Mire én 12 után bevágtatok az ovi udvarára, addigra Kriszti már nincsen ott, az anyukája hamarabb járt, mint én és már elvitte.
De az ovónő meséli: olyan édes volt Tibike, Kriszti sírt, küldtem, h vigasztalja meg, és Tibike ment és megölelte a sírós kisfiút, szükség esetén még puszit is ad neki.

És pénteken délben... végre elkapom őket. Ott áll az udvar közepén az anyuka, rímánkodik Krisztinek, h menjen már, hazafelé, mire Kriszti: még csúzdázok egy kicsit Tibikével.


S a poénok poénja! Ki az anyuka?

A suliban egyszer elég nagy menet támadt. Kiderült, h egy XII-es diáklány babát vár, júniusban kell szüljön, lehet, h még sulizárás előtt. Más suli azt hiszem kipenderítette volna, mert a suli "presztízsének" mégiscsak megárt, ha terhes vagy frissen-szült nők érkeznek érettségizni. És nagyon örültem, amikor eldőlt, h Dettike kijárhatja a XII. osztályt. Utolsó 7en szült, szombaton, a ballagásra kiengedte a doki a kórházból!

Aztán láss csodát: rá 2 hétre Dettike sikeresen, méghozzá közepesnél jobb eredményekkel leérettségizett, emlékszem matekből 8-as fölött írt (M1-esből)!

És hát nem kicsi a világ??? Ő Krisztinek az anyukája! :D:D:D

2009. szeptember 23., szerda

Ovikezdés

Az új lakásunkban még mindig nincsen Internet, a suliban pedig egy percnyi időm sincsen semmire.

Elmesélem kb hogy néz ki egy napom:

8ra elfutok a suliba és 12ig lenyomok 4 órát.
12kor hanyat-homlok rohanok az oviba, a gyereket fél1ig ki kell venni. Hálistennek 5 perc csak a sulitól, de ugye pontban 12kor csengetnek ki, naplót levinni, kondikát aláírni, stbstb... Szóval 1:15-re, 1:20-ra érek oda.
Gyerekkel hazasétálni (20 perc, egyedül kb 10 lenne).
Otthon ebédeltetés.
Altatás.
Alvás alatt MINDENT megcsinálni, házimunka, készülés a holnapi órákra, stb.
Ébredés után uzsonnázás.
Játszóterezés.
Haza.
Vacsora.
Fürösztés.
Esti mese.
Altatás.
És ekkor már érzem, h ha nem fekszem le rögtön, akkor holnap nem lesz aki 8ra beérjen a suliba. (Az elmúlt másfél évben sztem fél9-9 előtt nem keltem.)


Nos, hétfő volt az első ovis nap. Eleinte, a "szoktatás" fázisban csak 2 órát van ott a drága. Reggel én úgy megyek el, h még mindketten alusznak, de legalábbis ágyban vannak. Aztán csak hírből tudm, h mi folyik: ébredés, "Anya hol van?"
"Suliban."
Aztán pelenkázás, öltöztetés, reggelizés és elbattyogás az oviig. :)
Mit nem adnék, ha egyszer megleshetném őket :)
A két Tibi taszítja az oviig a nagy biciklit. Tibi elvihetné ülésben is a gyereket, csak szerintem unja utána egész nap az üres üléssel bicajozni.
NagyTibi a bicikli egyik oldalán, fogja a kormányt. KicsiTibi a bicikli másik oldalán, fogja a palacktartót és így taszítják ketten az oviig. Ja: hallom, h minden reggel le kell beszélni róla, h az ő biciklijét nem viszik.

Az oviban ahogy beszabadul, rögtön bemegy játszani és még az sem biztos, h van ideje puszit adni Apának a rengeteg dolog közepette. Első nap kapott puszit, azóta már azt sem nagyon.
Szóval semmi sírás, semmi pánik.

12 után, amikor én érkezek, akkor már az egész csoport kint van az udvaron, az ovónéni ül egy padocskán a szélén, Tibike a környékén áll, ül, mindegy, de ő mindig az ovónéni 2-3 méteres körzetében van, nem játszik senkivel. A többiek, nagyobbak (ő a legfiatalabb a csoportban) rohangásznak, hintáznak, csúszdáznak, stb.

Akkor kis hiszti, h nem jön haza "még egy kicsit játszok, Anyja", "vigyük haza ezt a autót", meg ilyenek. Szóval nem igaz, h nem sír a gyerek az oviban! Akkor sír, amikor én megjelenek és haza akarom vinni!

Első nap azt mesélte, hogy "ettünk diót".
Másnap azt, h a "nagyfiúcskák kiabáltak a udvalon". Mit kiabáltak? És megmutatja üvöltve: "Ne menj oda a csúszdála!!!" - hozzá kacag. Kinek kiabálták? "A kislányoknak."
Még volt egy sztorija: "Lugtam a nagy pizsos labdát!" Kinek rúgtad? "A ovónéninek. A óvonéni dobta nekem a nagy pizsos labdát."
Harmadnap megint, h ettek diót. Ezzel várt az udvaron. Már kíváncsi voltam, hogy miféle diót, s akkor látom, h egy hatalmas diófa áll az udvar közepén, csak eddig én nem vettem észre :)))

Aztan megtudtam, hogy aki diót talál a földön, az viszi és az ovónéni kővel megtöri nekik. Persze mindenkinek jut dió :)

Nos, eddig olyan simán ment minden, h minden várakozásomat fölülmúlta. Aztán várom, h lesz-e olyan, hogy rájön a gyerek, h hoppá! ez mindennapos? És ellenkezik...

Egyébként azzal fenyegetett, h ő sírni fog, ha ott merjük hagyni az oviban. És minden este elmondja, hogy "Anyja, többet ne menj a iskolába."

Mondtam már, h írtó büszke vagyok a fiamra? :D:D:D

2009. szeptember 16., szerda

Zsarolás felsőfokon

Megkértem édesanyámat, Csannát, hogy amíg nem leszek meg a suliban az órarenddel, addig jöjjön fel és maradjon itt velünk. És Csannára lehet számítani, jött is!

Én sokat vagyok a suliban, aztán amikor már "csak" tanítani kell, akkor megoldjuk a dolgot, Tibike hétfőtől ovis lesz. Kéretik drukkolni ehhez! :)

Csanna délután meséli nekem a délelőtti eseményeket. Minden nap van valami nagy sztori, de ha blogírással töltöm, akkor órarend sem lesz s haza sem érek. :(

Egyik délelőtt:
-Mamama! Tululudi van a hűtőben! (Tényleg volt, de jól eldugva, h ne lehessen észrevenni.
Hűtőt kinyitják:
-Tibike, itt nincsen, én nem látom...
Mosolyogva, hízelegve:
-Mamama! Szeletlek!

2009. szeptember 7., hétfő

Culpa comuna?

Aki ismeri a Pavlov utcát, Kolozsváron, annak nem kell magyarázni: járda, mellette egy sor parkoló, fizetős, persze, aztán az úttest két sávja, egyiken jönnek, másikon mennek az autók.
Nos, jöttem a Mozart cukrászda felől és elég elején megálltam (ahol még házak vannak, még nem a sétatér és a tó). A parkolóban, rendesen. Ezzel semmi gond nincsen, máskor is álltam fizetős parkolóban nem egyszer.

Hanem aztán dolgom végeztével, mennénk haza Tibikével.
Gyereket ölbeveszem.
Szétnézek, főleg balra, hogy nem-e jön valami.
Látom, h nem jön semmi, így aztán megkerülöm az autót, kinyitom a hátsóülést (sofőr mögötti, ugyebár), beteszem a gyereket az autóba, aztán kezdem kötözni: egyik kezecske, másik kezecske...
PUFF!

Miafene? :-o
Nézek hátra, hát megütötték az ajtót mögöttem!
Nem is hittem, h nincsen semmi bajom, amíg fel nem egyenesedtem, s rá nem jöttem, h biza, egy hajam szála sem görbült, hozzám nem ért semmi, "csak" az ajtóhoz.

Az Opel Corsat, amelyik megütött egy majdnem 60 éves nőci vezette, akinek 2 éve van hajtásija. És ez a nőci engem meg akart gyűzni, aztán meg is győzött, h én vagyok a hibás az egészben. Ő kikerült volna, ha nem jött volna szembe az a fehér duba.
Szerintem meg el is fért volna, csak biztosan megijedt a dubától, meg tőlem és annyira el akart férni, hogy rámhúzott. De persze én háttal voltam, derékig benne az autóban, csak a fenekem kilógatva az úttest felé...

Nem értem most sem, hogy lehetett volna úgy bekötni azt a gyermeket, h ne lógjon ki az ajtó az útra, mert annyira szűkre szabták azt a parkolósávot...

No, lényeg a lényeg, Tibi is meggyőzött, h ne törődjek azzal, h ki a hibás, menjünk a biztosítóhoz.
Ja: neki a jobb oldali első sárhányó, rajta a jelzőlámpa, első ajtó, tükör... mind mind megkárosodott.
A Solenzánknak pedig meggyűrődött az ajtója. Becsukható, bezárható, "csak" éppen dísztelenül néz ki.

A biztosító írtó egy praktikus dolog: egyetlen egy tag dolgozik ott, annak is 10 és 2 között van a "prigramja". Egy esettel eltölt vagy negyed órát... szegényt sajnáltam. Mi 3 órát álltunk sorba, mire elvette a papírjainkat. Kijött, h fotózza le az autókat. Az Opelt lefotózta, aztán mikor az enyémre került volna a sor, akkor kimúlt a fényképezőgépje. Akkor visszamentünk a szobácskába, kitöltötte a papíruszokat. Feltűnt neki, hogy valami nem tiszta és szerinte nem én vagyok a hibás, hanem ez egy "culpa comuna" nevű dolog. Holnap v holnapután felhívnak és megmondják, hogy ki a hibás és melyik biztosító mit fizet. A nő iszonyúan fel volt háborodva, hogy neki mi a hibája ebben? Én nem vagyok felháborodva, de nem érzem magam túlzottan "bűnösnek"...

Szóval várom, h felhívnak-e a napokban? Ha nem, akkor azt jelenti, h én voltam a hibás... Meglátjuk, na, erőst kíváncsi vagyok.
A nőcike erősen kérlelt adott pillanatban, hogy írjam oda, hogy "am parcat pe carosabil", de én mondtam neki, hogy nem és nem én egy kijelölt, filzetős parkolóban dekkoltam, tejesen OK-san...


Na, kíváncsi vagyok, h mit döntenek, de a legnagyobb lényeg az, hogy senkinek a haja szála sem görbült meg.
Dédnagymamámat csak Apukám meséléséből ismerem, Neki volt állítólag az a mondása, hogy "anyagi kár nem kár"...

2009. szeptember 3., csütörtök

A babákat szeretjük

Ma a Szélyes családnál töltöttük a délutánt. Három lány van ott, a legkisebbik, Villő fél éves.

Nos, a lényeg:
-Tibike, mit szólsz, vigyük haza Villőt?
-Igen.
-Jó, és mit csinálunk vele ha hazavisszük?
-Szelessük!


(Közben a középső nővére kétségbeesetten szaladt az édesanyjához, hogy "Anya! Tibikéék haza akarják vinni Villőt.")

Viccelődünk - viccelődünk

Jászótérről jövet meglátunk egy hatalmas autót, ami mossa az utat. Tibikének természetesen hatalmasra kerekedik a szeme és csodálkozva-lelkesen kérdi:
-Mi az, Anyja?
-Szemetesautó, szivem (Na jó, tudom, h nem az, de nem tudom mi a neve s hirtelen ezt böktem ki.)
-Micsinál?
-Mossa az utat.
-Mélt?
-Hogy ne legyen mocskos.
-Mivel mossa?
-Vízzel.
Közben elhalad mellettünk az autó, s minthogy a járda legszéléről bámultuk, hát lespriccolta a lábunkat. De Tibike ettől csak még boldogabb lett:
-A szemetesautó lepiccolta a lábamat, ezt a kettőt. - ez mutatja mindkét lábát :)

Nos, a fenti sztori akkora élmény volt, h megbeszéltük: Apjának is el fogjuk mesélni!
Délután valamikor beszélek Tibivel telefonon, hát jön a gyerek és mutogatja a fülit:
-Idetenni a telefont!
Odatartom és:
-A szemetesautó lepiccolta a lábunkat! Ezt a kettőt!

Napközben Borókának és Csapjának is elújságolta az esetet, utolsó volt Nagymama, (Mamama - ahogy Ő nevezi) aki tudomást szerezhetett róla.

Neki is elhősködte, h:
-A szemetesautó lepiccolta a lábunkat! Ezt a kettőt! (Mert ez nagy hőstett ám!)
Aztán beszélek tovább Csannával, már búcsuzkodunk, amikor Tibike elkezd kiabálni, hogy:
-Még akalok beszélni Mamamával!
-Hallod Csanna? Tibike még valamit akar mondani. - ezzel oda is tartom a fülecskéjéhez a telefonot és:
-Pülámülábábibó!!! - kiáltja bele jó hangosan.
-Mit mondtál nekem, Tibike? - kérdi Nagymama.
-Vicceltem, - biggyeszti oda huncutkodva.